Nagyapám a háztetőn halt meg, apám a hatodikon. A pécsi 400 ágyas klinikán az intenzív osztályt, ahol néhány drót választ el a semmitől, sokan csak „a hatodik”-ként emlegetik.

Negyven éve, 1971. augusztus 18-án nagyapám, Kovács Imre József a Felső-Balokány utczában felmászott a háztetőre, az antennát szerette volna megigazítani. Hogy miért? Már nem mondja meg senki. Mit szeretett volna megnézni este Erzsikével, második feleségével? Hm, csapok gondolatban a homlokomra, elég csak felütni az aznapi újságot, ott hűsöl a Helytörténeti osztályon a Tudásközpont egyik polcán, no, majd megnézem, mint hogy azt is, milyen időjárás volt aznap. Valószínűleg szőlőérlelő meleg lehetett – s merthogy hatvanöt éves korára Nagyapi rendes hasat növesztett, bizonyára megizzadt, kifulladt, mire a kúpcserepekhez ért. Akkor még nem volt TV-torony a Misinán, ki tudja, merre forgatta a tetőantennát, vagy forgatta-e egyáltalán, volt-e még ideje rá, vagy rögtön az elején megcsúszott? Mert bizony megcsúszott, de nem esett le. A szíve ijedtében megállt, a teste összecsuklott, deréktájban feküdt el a kúpcserepeken, egyik fele erre, a másik arra. Azt mondják, nem mozdult többet, daruskocsit kellett hívni hozzá, hogy egyáltalán leszedjék onnan és meg tudják állapítani, mi okozta a halálát. Istenem, micsoda halál. Lehetett volna egyszerűbb is, lent, a hűvös szobában, mondjuk tévénézés közben, vagy konyhai szöszölés alatt, miközben a polcon szól a rádió, naná, hogy a pécsi műsor, következnek a sporthírek, a mikrofonnál egy harminckét éves majdhogynem-suhanc, Kovács Imre… az ifjabbik.

De nem így történt. Nagyapám halála hangos volt. A rádióban nem mondták be, pedig az akkori szokás szerint tán teljes névvel adták volna hírül a furcsa, halálos háztartási baleset történetét. Apám azt kérte, vegyék ki a hírek közül az apja halálát. A másnapi újságban sem jelent meg, pedig annak idején ott is név szerint közöltek minden lopást, közlekedési balesetet, halálhírt. Az ifjabbik Kovács Imre áttelefonált a Dunántúli Napló szerkesztőségébe, így nem lett újsághír a tetőn szívhalált halt nyugdíjas villanyszerelő esetéből. Erzsike sírt, hamvasztást rendelt, az újságban, a gyászhírek között megköszönte a Gázmű és a MOKÉP dolgozóinak együttérzésüket. Ennek a köszönetnyilvánításnak nyomán sikerült kinyomoznom, ki is volt egyáltalán „az a másik nő”, akiért nagyapám otthagyta a családját, kellemetlen feleségét és különc gyermekeit, kvázi elmenekült a Sándor utca 15-ből és kezdett új életet néhány utcával arrébb vele, Erzsikével, vállalva azt is, hogy kiátkozzák, hogy a gyerekei majd nem köszönnek neki az utcán és egykoron majd nem mennek el a temetésére. Bár az utóbbi… az utóbbi már mindegy is, nem? A vállalás lényege nem ez volt.

Apám a hatodikon feküdt 2009. július hatodikától, hétfő délelőttől kezdve. Előtte tíz napig kezelték néhány emelettel lejjebb, a kimondhatatlan nevű Gasztroenterológiai osztályon. Aki ki tudja mondani, biztosan nem beteg, hazamehet. A gasztro még rendben, az Enter egy billentyű a számítógép közelében, a többit hagyjuk. Ott kezdődött az utolsó néhány óra, nem egészen egy nap – érgörcs, bénulás, vérnyomás-robbanás, a fele latinul van, a Wikipédia is alig segített, hogy lefordítsam, hogy halt meg az apám. 2009. július hetedikén hajnalban, negyed öt tájékán, amikor épp enyhe szellő suhant át az Ifjúság útján, Kovács Imre Mátyás véget ért. Azt mondják az ottaniak, még álmodhatott. Fájni már nem fájt semmi, de láthatott mindent újra. A Sándor utcai gangot, a színes üvegeket a folyosói bejáratnál, a zsákutcát négy kijárattal, a Vorosilov (Felsővámház) utcai általános iskola termeit, a Nagy Lajos Gimnázium csendes-fényes folyosóit, a falakon régmúlt idők tablóival, Stinner keresztapit az Apolló mozi géptermében, mint főgépészt, a nagy kedvencet, Jean Gabin-t a vásznon, láthatta az ifjúsági színpad deszkáit a lába alatt, Antigonét és azt, hogy "Felnőnek a gyerekek", a KPVDSZ tánciskoláját, a rádió magas kapuját, a riportermagnót, a keverőpultot, Borsost-Somogyvárit-Felsőt-Bakát-Laufert-Zilahit és a többieket, az anyját, az apját, a húgát, a feleségét, a lányát, a fiát, a tizedik emeleti panorámát, a szerelmetes Havihegyet, a kápolnát, a Krisztus-keresztet a fehér sziklák tetején, láthatta, látta, várta – akkor már várta.

Azt kérte, ott szórják el a hamvait. Sokan kérdezték az elmúlt két évben, mi lett vele – most mondom el annak, aki olvassa: Kovács Imre hamvait a pécsi Havihegyen szórták el idegen kezek, néhány szál fehér rózsát dobtak rá – és ennyi.

Ma este ott ültem a sziklákon, apámtól két méterre. Mélyebbről, a Tettye étterem kertjéből andalító muzsika szólt, néhány fiatal a Petőfi Rádió zenéjét hallgatta mobiltelefonon a Krisztus-kereszt tövében. Hm, a rádió, még ott is. A rádió, a sercegő rádió az éjszakai szobában, a hajnali konyhában, a focimeccsen, a pogányi tó partján, a kórteremben. Mindenhol, mindenkor. A rádió.

A dagadó Hold vastag, fehér körme párásan lebegett a város felett. Tudnánk miről beszélgetni, Apa.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.