Nem sokkal, tán néhány nappal azelőtt, hogy harmincöt éves lettem, meseszép álmot láttam. Tényleg ez lehet a forduló? Apám is írt egyszer erről: harmincöt éves korától fogva egyre inkább visszatértek álmában a gyermekkori emlékek; egyre plasztikusabbak, egyre életszerűbbek lettek, holott csak az agy egyre fogyó sejtjeinek éjszakai játékai voltak, csillogó gyöngyök, mesés mozzanatok. De mégis, mégis… álmok voltak, melyek egy létező valóságból táplálkoztak, igaz, évtizedek lerakódott múltjából.

Álmomban Pécsett, a Bajcsy utcában voltam. A lakás nagyjából olyan volt, mint most: élet már nemigen volt benne és fogyni kezdtek a tárgyak. Ott voltam, ott laktam álmomban… és egy estén hazajött a halott apám.

Hazajött Apa, visszatért a kórházból, holott tudtam, hogy egyszer már meghalt. Meghalt, nem is olyan régen.

Megfiatalodott. Pontosan olyan volt, mint a régi fényképeken, mondjuk 1971-ben; nem érte el még a száz kilogrammot s a zakója egyáltalán nem feszült rajta. Barkója sűrű volt, mint anno, amikor az volt a divatos.

Nem volt mérges, inkább békés. A szekrényeket kinyitottuk, de nem találta az ingeit, persze, hogy nem, mert azokat kidobtuk, mert úgy tudtuk, hogy halott, és a halottnak már nem kell az ing.

Aztán az éjszaka kellős közepén, éjfél és éjjel kettő között, egyszercsak elment otthonról, a Bajcsy utcai lakásból. A sötét előszobában, álmomban, roppant mód kíváncsi voltam, vajon hová megy. Valami randevút emlegetett, de semmi többet – halkan kilépett a lépcsőházba, onnan a liftbe, s ment tovább, mint a kamasz, akit elvarázsolt az éjszaka hársillatú, nyári szerelme.

Az álomszerű-filmszerű vágás után a pécsi belvárosban álltam, egészen pontosan a Király utcában, ahol viszont épp olyan burkolatfelújítás volt, mint ezekben a napokban, 2010-ben. Éjszaka volt, s én koslattam apám után, aki lefogyott, vagy talán meg sem hízott, testén a legendás, szürke, csíkos-vonalas-kockás divatzakó, ami talán még most is ott lóg a vállfán, a múltszagú szekrényben, és megyek utána, és kérdezem a kihalt utca közepén:

- Csak nem összejöttél a kórházban valami doktornővel?

De Apa nem válaszol, csak mosolyog; a Felsőmalom utcához érünk, ahol kelet felől balra fordul, az utca lámpái sárgásan hunyorognak az éjszakai járókelők kedvéért… és az egyik kirakat mellett ott áll anyám, világos, tán fehér ruhában, rövid, nyári szoknyában, titokzatosan mosolyog, apám mellé lép, átöleli, én meg ott állok, a pécsi Király utca és Felsőmalom utca sarkán és zokogok – szólni próbálok, de nem sikerül.

Mert sosem láttam ilyet, sosem láttam apámat, amint anyámat öleli; és az a titokzatos, bátorító arc, anyám arca, tán sosem nézett így rám. Így talán sohasem mondták anyám szemei, az arca, hogy: igen, igen, pici fiam… Sosem éreztem magam ilyen biztonságban, sosem láttam beteljesülni azt a szeretetet, amit álmomban, akkor, igen.

Felébredtem. Sötét a szoba. Igen, igen. Apám anyámat ölelte, s tudták, hogy látom őket ott, Pécsen, a Felsőmalom utcában. Sőt. Álmomban úgy éreztem: akarták, hogy lássam. Hogy üzenjenek: voltak pillanatok, múló, de becsületes pillanatok, amikor valóban szerették egymást. Pillanatok, amikor a nővérem fogant, pillanatok, amikor én fogantam. Momentumok, mint amikor igent mondtak. Pillanatok, amikbe mégiscsak lehet kapaszkodni. Amikbe muszáj kapaszkodni. Amikbe próbálok kapaszkodni.

Igen.

Igen.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.