Nekiláttam feldolgozni zenés múltamat, bízva abban, hogy lesz annak jövője is. Amikor megzenésítettük Babits Mihály versét, nem sok időre volt szükség, hogy összeálljon a kép. Zsófival, egykori menyasszonyommal amúgy is így csináltuk: ha megtaláltatott egy igazán jó vers, nagyjából negyed óra kellett ahhoz, hogy dal szülessen belőle. Ebből lett egy második helyezés az 1997-es, pécsi Énekelt versek fesztiválján. Emlékszem, a műsorszámok bemutatása után, de még a gálaest és az eredményhirdetés előtt telefonon beszéltem apámmal, kérdezte, mi a helyzet. Mondtam, hogy jól haladunk, van sok pályázó, határon túli magyarok is, nagyon jó csapatok. Apám akkor azt mondta: készülj arra, hogy a határon túliak nyernek majd... Így is lett, egy munkácsi csapat lett a befutó, mi pedig a másodikak. A lelkünket igazán csak az nyugtatta meg, hogy amikor véget ért a gálaest és a hangszerekkel a buszmegálló felé bandukoltunk, egy figura a közönségből a nyílt utcán utánunk ordította:

- Ti voltatok a legjobbak!!!

Szépen megköszöntük neki. Egy kicsit mi is így éreztük. Az új leoninusok Babitstól engem is megihletett később, született egy vers, amit majd legközelebb itt is bemutatok. Most viszont jöjjön a mester és a Nemez együttes:

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.