Egyre több embert találtam, aki ismerte. Akivel együtt dolgozott, együtt vágott disznót, akinek csomagot küldött a laktanyába, aki még látta, hogyan készíti a dobostortát különleges szerszámaival. Azt mondták – egybehangzóan – , hogy nagyszerű ember volt.

Nekem nagyon keveset mesélt róla az apám. Az apjáról. Azt, hogy miképpen halt meg, onnan tudtam, hogy egyszer sráckoromban megtaláltam apám kezdődő memoárját, melyből egyszer könyv lett volna, de végül csak két A4-es gépelt lap készült el. Azon a két oldalon csak néhány sor volt a nagypapa, miszerint hogy „elment a családtól”, meg hogy a Szerkesztő – ifjabb Kovács Imre – haragudott rá, meg hogy a „másik asszonyánál” a tetőn antennát szerelt, megcsúszott és megállt a szíve. Apám azt is leírta, hogy nem ment el a temetésére (jól kiszúrt mindenkivel!), de később mániákusan kereste a hamvait fedő márványlapot a temetőben. S amikor megtalálta, meg is simogatta, mintha „szót értett volna Apival”.

Szóval, alig mesélt róla valamit. Talán csak annyit, hogy egyszer elvitték a faterját az ávósok, egy hónapig nem tudták, hova került, aztán hazajött, de nem mondott semmit. Állítólag valami viccet mesélhetett és persze egy jóbarát befújta. Vagy valaki a házból? Netán a lakásból? Meg azt is mesélte apám, hogy amikor kissrác volt, egyszer engedély nélkül ment moziba, jó késő volt, mire hazakerült és a nagypapa már várta az utcán, verésre.

Hát, ilyenek.

Hála néhány beszédes kedvű embernek – akik szívesen emlékeznek rá vissza – megtudtam nagyjából, miként is telt nagyapám élete. Azt mondta egyikőjük: sajnálhatom, hogy nem ismertem. Ez így is van, sajnálom. Megtudtam, mikor és hol született (Király utcza 23., 1906. szeptember 2. – mit gondolnak, véletlenszerű, hogy a lánya a szemközti házban lakik harminc éve?), megtudtam, hogy mi mindenhez értett, hogy hol dolgozott, hogy ki volt Kis Erzsike, aki boldoggá tette élete utolsó éveiben, miután elmenekült első felesége mellől, akiről viszont nem sok jót hallottam. Kovács nagyanyám. Gyermekkoromban nagyon szerettem és ő is engem, mert Miklósnak hívnak, akárcsak a harmadik gyermekét, aki tizenegy hónaposan meghalt betegségben. Én voltam az Új Miklóska.

Csak hát nem illeszkedtem a Sándor utcai rendbe. 1992 nyarán Kovács nagyanyámmal, életemben és életében utoljára így beszélgettünk ebéd után, amikor indultam tovább a Király utcai konyhából:

- Mi van a szatyrodban? – kérdezte a nagymama.

- A Bibliám – válaszoltam.

- Dobd ki a kukába! – mondta.

- Nem dobom – mosolyogtam. – Szia, Mama!

Soha többé nem találkoztunk, egy hónappal később meghalt a kórházban.

Ismeretlenektől tudtam meg tehát, amit olyan sokáig titkoltak előlem, hogy ki is valójában az az ember, Kovács Imre József, a Gázmű nyugdíjasa, akinek nem köszönt a fia az utcán, aki támogatta a lányát a munkahelyén, de az nem sokra tartotta; a lányát, aki ezen a nyáron úgy gondolta, hogy mintha ez nem vele történt volna, és majd megmutatja nekem, nekünk, hogy miképpen jár az, aki nem látogatja az apját. Könnyen felejt.

Emlékeztetőül csak néhány sort gondoltam egy képeslapon, amit talán valaki majd kézbe vesz, netán majd el is olvas: remélem, gondol majd az apjára és a történtekre, ha kinéz az ablakon – mert ott, a szemben lévő házban született idősebb Kovács Imre. Vagy ha a hegyen jár, ahol nagy valószínűséggel a bátyja hamvait elszórták, akkor gondoljon ott is az édesapjára – mert ő is ott van már. Apa és fia, Imre és Imre együtt. Nyugodjanak ott békében.

Nagypapa. Remélem, a feltámadáskor beszélgetünk majd, ha már eddig nem lehetett.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.