Volt egy nap, amikor apám - a nyolcvanas évek második felében - kitette nagyapám fényképét a szobájában. Mi hozta a változást? Ki tudja. Ráébredés? Gondolkodás? Nosztalgia? Nem mondja meg már senki sem.

Addig a napig idősebb Kovács Imre száműzött volt, a nagyszülők réges-régi, 1935 novemberében készült esküvői fényképéből is csak az egyik fele van meg, a nagymama, fátyolban, kezében menyasszonyi csokorral - a másik felét gondosan levágták ollóval, mint a sorsjegy egyik sarkát, Api a kukába, Mutter a mennybe. Legalábbis így volt egy ideig.

Amikor a kép kikerült, megkérdeztem, ki az, Apa azt mondta, a faterom, de nem sokat mesélt róla. Igazából semmit sem. Csak néha. Egy-egy foszlányt. Egy-egy gyermekkori pillanatot. Nagyapit nem találtam meg a csúnyácska külsejű, középbarna műbőrrel bevont családi fotóalbum egyik oldalán sem, amit apám halála után elloptak egykori rokonaim. Nagyapi száműzött volt, még ellopni sem lehetett.

Néhány évvel később, amikor 1988 és '89 nyarán a pécsi Gázműnél dolgoztam egy-egy hónapot nyári munkán, egy csipás reggelen, amikor épp a vécépapír-gurigákat hordtam ki az épületben a klozetokba (kora délutánra egy részét hazalopták, majd később, a gondnokságon kérdőre vontak, hogy miért nem vittem ki rendesen a Crepto-kat...), szóval, az egyik lépcsőfordulóban, a falon, észrevettem egy tablót: a Gázmű törzsgárda-társasága kapott helyet rajta, azok, akik huszonöt évig dolgoztak a vállalatnál. Meglepődve fedeztem fel rajta nagyapámat, ugyanazt az öltönyös fényképet, amit otthon, apám szobájában láttam. Kovács Imre. Az idősebb.

Tizennégy éves voltam, nem kérdeztem akkor, hogy került oda, miért került annyi esztendő után otthon a falra, mi van vele, él-e még; ha meghalt, hogyan halt meg, ha elment, miért ment el s egyáltalán, miért nem mesél róla senki? Nyár volt, befejeztem az általános iskolát, dobot akartam venni és zenélni a barátokkal, aztán irány a rijekai tengerpart - mással nem foglalkoztam. Miért is tettem volna?

Nos, ez volt az az időszak, amikor apám írógépet ragadott és soha meg nem született életrajzi könyvéből papírra vetette kötete kéziratának első két oldalát. Jónéhány évvel később egy tartalomjegyzéket is gépelt a könyvhöz. A könyvhöz, ami soha nem született meg. Amit senki más nem tud már megírni, még én sem.

Sokan kérdezték, apám írt-e az életéről egyáltalán, most közzéteszem. Igen, ennyit. Kevés, nagyon kevés, de nekem mégis biztató. Mert a nyugtató nosztalgiázás és a számomra kincset érő, röpke családfarajzolat mellett benne van - még ha néhány rövid mondat erejéig is - a megbékélés.

Még akkor is, ha Nagyapi ezt már nem érhette meg.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.