Szinte már babonásan ragaszkodom ahhoz, hogy véget érjen 2009. Mintha jelentene valamit, hogy varázsütésre 2010 lesz. Pedig most jelent. Nem valami homályos újévi fogadalom miatt, nem azért, mert végre kulturális főváros lesz a szülővárosom, nem azért, mert kerek évszám. Hanem azért, mert úgy gondolom, vannak évek – legalábbis az én életemben, az én tapasztalataim szerint – amelyek rosszak. Amelyek sűrűvé válnak, mint az alvadó vér, halottak, betegségek, rosszabbnál rosszabb események miatt.

2009. Ebben az évben végre megértettem, hogy büszkén kell vállalnom egy olyan döntésemet, amiért mások elátkoztak, amelyért mások gyűlölnek, de egyben talán félnek is tőlem emiatt. Volt egy pillanat, amikor úgy döntöttem, hogy nem foglalkozom tovább egy olyan zsarnoksággal, ami még valamikor az 1930-as években keletkezett Pécsen, a Sándor utca 15-ös szám alatt, ahol a szoba-konyha becsülete helyett csak önzés, önzés, önzés született. Leszámítva a körből nagyapámat, idősebb Kovács Imrét; de hát ő elszökött ebből a miliőből, s azonnal számkivetett lett belőle, akárcsak belőlem. Nos, erre vagyok büszke, hogy mertem vállalni ezt az utat. Jóleső érzés, hogy a Kovács család szempontjából ugyanarra a sorsra jutottam, mint a nagyapám, akit csak ebben az esztendőben, 2009-ben ismerhettem meg. Milyen kár, hogy harmincnyolc éve meghalt, akkor, amikor még meg sem születtem. Mégis jó érzés volt megismerni idén, apám halála után.

Persze komisz döntésem járt némi kellemetlenséggel, mert a megtagadott rokonság (ők bizonyára úgy gondolják, ők tagadtak meg engem, de hát én voltam az első…) – szóval, az egykori rokonaim azért tettek-vettek-rakosgattak, nem gondolva arra, hogy esetleg köztörvényes bűnözővé válnak; de mindegy is. Eddigi életük is szánalmas volt, milyen lesz még ezután?... Merthogy miért is menekült el közülük mindaz, aki szeretett élni, aki értette az életet? No? Majd ők talán egyszer gondolkodnak rajta. Lopott könyvek, aranyak, milliók sem segítenek rajtuk.

2009-ben elment Anna. Nagyon hiányzik. Lassan egy éve. Nézem a fényképét, hallom a hangját, nincs itt velem, nem is lesz. Ha lenne egy gomb, ami visszafordítja az idő kerekét, azonnal megnyomnám. Tekerném egészen 2000-ig, amikor először találkoztam a lánnyal, akit fogadott húgomként szerettem. Lehet, hogy egy kicsit még tovább tekerném vissza, hogy lássam, milyen volt kiskorában.

2009-ben elment a siófoki „Tani”, Szalai József tanító úr, a nagypapa. Nem volt egyszerű eset. Miért van az, hogy az apák olykor uralkodók? Nem vezérek, nem bölcsek (pedig nagyon is ezt gondolják magukról), hanem kiskirályok. Ki tudja. Isten óvjon ettől most és mindig. Azért a nagy nevetések hiányoznak, Jóska bácsi. Most már nem tudom, kinek az öngyújtóját dugjam el a zsebembe titokban, indulás előtt. És valószínűleg soha többé nem írom rá a siófoki garázs poros ablakára azt, hogy „FING” – pedig az arra járók nagyokat röhögtek rajta.

2009-ben anyám beteg lett. Remélhetőleg folytatása nem lesz, de azért a ügy érdekében még sugarazzák néhány hétig.

Hála az Istennek, hogy a feleségem, a gyermekeim egészségesek maradtak ebben az évben. Mi, a Kovács gyerekek – avagy a nővérem és én – nagyszerű szívet örököltünk mindketten, ahogy az menetközben kiderült. Ritmuszavar, magas vérnyomás, van itt minden, mint a búcsúban.

Az elmúlt fél év igenis megviselt. Nem mindenki kap olyan apát, mint amit mi kaptunk. Nemcsak az élete volt szélsőséges, hanem a halála is. Azt mondják, fent van, a Havihegyen, már ami a porait illeti. Ha ez boldoggá teszi, legyen – úgy gondolom, mindegy, hol pihen az ember, ha majd az ítéletre szólítják.

S közben megannyi más esemény, probléma, hogy például kössék már be annyi idő után a vizet a házba (sikerült), hogy a rádióban megálljam a helyem, satöbbi.

No és az örömök. Ünnepek, hétköznapok, dalok, versek, mesék, gyerekek, karácsony, s hogy a kisfiam első szava az volt, hogy Apa. Az első hang.

Véget ér 2009. Örülök, hogy tanulhattam. Emberségről, így is, úgy is. Plusz és mínusz. Örülök, hogy élek, hogy a családom egészséges.

De úgy gondolom, az év végén a legjobban annak örülök, hogy mások révén megismerkedhettem a nagyapámmal, akiről már írtam egy „utolsó” bekezdést, de lám, mégis most fejezem be, mert az az idő-visszaforgató gomb, amit Annánál is kerestem, természetesen nem létezik, és csak próbálom magam előtt megformálni, milyen is lehetett az az ember, aki nagyon örült volna nekem.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.