Apám halálának harmadik évfordulójára

Dédanyám nem köszönt a nagyapámnak. Nagyanyám nem köszönt a nagyapámnak. Apám és a húga nem köszönt az apjuknak, aki a nagyapám volt. Nagynéném nem köszönt a volt férjének, ahogy apám sem köszönt volt sógorának. Valószínűleg a volt sógor lányai sem köszöntek az apjuknak, mint hogy a temetésére sem mentek el. Apám és a húga sem járt az apa temetésén (igen, a nagyapám a temetésén, tudom, nehezen követhető, de azért mégis…). Apám nem köszönt a feleségének, anyámnak. Egy lakásban éltek, balra az anyaszoba, jobbra az apaszoba, középen a nővéremmel én – és a két ember, aki minket nemzett, nem köszönt egymásnak. Apám nem köszönt anyámnak és a nővéremnek, s ezt a szokást verte bele a húgába és a lányaiba is, így összesen négyen voltak, akik nem köszöntek anyámnak és a nővéremnek. Aztán jöttem én: ma úgy áll a dolog, hogy néhányan nem köszönnek nekem, konkrétan úgy négyen-öten, pedig én három éve elhatároztam, hogy akár így, akár úgy, csakazértis-alapon, pusztán a játék kedvéért, hangosan, jól érthetően köszönök minden nem-köszönőnek. Bosszantó? Kellemetlen? Kínos? Felesleges? Nem tudom. Ártani nem ártok vele senkinek. Nem is szeretnék. Legutóbb, néhány hónapja nagynéném, apám húga véletlenül szerepet tévesztett, talán mert korán volt, talán mert nem tűnt fel neki, hogy én vagyok az, az ellenség, talán mert jött valaki a hátam mögött, akit ismert és az a valaki csodálkozott volna, ha nem köszön nekem, mindenesetre visszaköszönt. Meg is lepett vele. Három éve nem történt ilyen.

Hogy ezt a hosszú bevezetőt kicsit megmagyarázzam: a családom apai ágában igen komoly hagyományai vannak a nem-köszönésnek. Ez a tény, ez a módszer még most is megrémít, pedig gyakorlatilag ebben nőttem fel. Tízemeletes házban laktunk, a legfelső emeleten és lifttel közlekedtünk. Én, naív kisgyerekként minden ki- és beszállónak köszöntem; a néhány apai jótanács közül, amit egy életre megjegyeztem, épp a liftben hangzott el a következő: „Miklós, azért itt a liftben nem kell ám mindenkinek köszönni!” Mondta ezt Kovács Imre, akinek gimnáziumi osztálytársa a másodikon lakott, persze neki sem köszönt apám, mert valami harminc évvel azelőtti sérelmet ápolt érzékenynek mondott lelkében.

Itt is vagyunk a lényegnél: a harag és a gyűlölet. Dutai dédanyám és Dutai nagyanyám gyűlölte nagyapámat, idősebb Kovács Imrét azért, mert az öreg vette a bátorságot és kilépett a gyűlölködésből, amit ez a női vérvonal képviselt. (Nem tudtam mélyebbre és régebbre ásni, nem tudtam kideríteni, hogy vajon melyik évszázadból származik a családi gyűlölködés aktusa. Attól tartok, nagyon régről. Ami biztos: dédanyám már nagyon beleásta magát, így mondja a családi legendárium.) Hogy mindezt nem magamtól ötlöttem ki, íme, egy rövid idézet egy nagyon távoli rokon leveléből, amit nekem küldött: „Te nem tudod, de ha a nagyanyám és a te nagyanyád, az én keresztanyám beszélgetése közben véletlenül szóba került a Kovács név, és ilyenkor a te nagyapádra gondoltak, milyen gyűlölet és keserűség volt bennük.”

Gyűlölet és keserűség, évtizedek óta. A gyűlöletből és keserűségből azonban jó nem származhat, és ha menetközben valaki el nem határozza magát – sőt, inkább használnám az eltökéltség szót -, szóval ha valaki nem dönt a változtatás mellett, akkor a műsor folytatódik, the show must go on. Dédanyám és nagyanyám gyűlölte az öregebbik Kovács Imrét, mert kilépett a gyűlölködők közül. Az utálat gyökerei meg csak duzzadtak, mélyültek. Apám sem köszönt többé az apjának. Amikor egyszer a nővéremet tolták babakocsival az egyik pécsi utcán, s elhaladt mellettük egy idősebb férfi, apám odadünnyögte anyámnak: Na, ez sem fogja látni az unokáját. Az az ember a nagyapám volt – az ő apja. Akit nyomtatékul jól megbüntetett azzal, hogy nem ment el a temetésére.

Az már más kérdés, hogy később megkereste a márványlapot a KOVÁCS IMRE 1906 – 1971 felirattal, de van különbség egy márványlap és egy arc megsimogatása között. Később apám, a nyolcvanas évek vége felé kitette a falra nagyapám fotóját. Akkor láttam először az öreget. Nem értettem semmit. Nem is mondtak el semmit. Halottról semmit. Vagy jót, de arra apám képtelen volt. Mégis, úgy gondolom, talán valamit mégis megértett, meglátott abból, hogy mégsem feltétlenül az öreg volt a hibás szülei válásában, sorsának alakulásában. Hanem az évtizedek, évszázadok óta fortyogó gyűlölet és keserűség.

Persze aztán még jött anyám meg az Ormai Laci, akik ugyanúgy elmenekültek az imént említett családi gyűlölködés elől, mint elődjük, a nagyapám. Anyám otthagyta apámat, a Laci otthagyta a nagynénémet, így a két testvér hasonló sorsra jutott. Gondolkodott valaha, valaki azon, hogy miért? Már azon kívül, amit apám mondogatott, hogy nekik ezt adta a sors? És ha nincsen sors, csak következmények, a saját okos vagy ostoba döntéseinknek a következményei?

Amikor anyám és a nővérem a válást követően elköltöztek otthonról, attól kezdve nem köszöntek nekik. Sem apám, sem nagynéném, sem az ő lányai. A kötelező ellenség voltak ők, mert ebben a családban mindig volt ilyen. Anyám és Encsike próbálkoztak néhányszor, mint ahogy valószínűleg nagyapám és Ormai Laci is, aztán hagyták.

S közben belegondolok, hogy Uramisten, hogyan is lehetett ez, hogy a nagyapám megy a Kossuth Lajos utcában, szembejön a fia, annak felesége, előttük a babakocsi, benne a leányunokája, s ez a hármas elhalad mellettük, a nő nem is sejti, hogy ki ez az ősz hajú, némiképp pocakos úr, aki elhalad mellettük, s ott a fiú, a tulajdon fia – és nem köszön neki? Hogy micsoda? Nem szól semmit, mert már tudomásul kellett vennie, hogy akármit csinál, ez az ember, a fia nem fog köszönni neki? Vajon hányszor próbálta meg jobb belátásra bírni? Mi lett volna, ha odamegy, rettenetesen valagba rúgja a fiát, hogy na most akkor jól figyelj rám, édes fiam, az apád vagyok, és bármi is történt ebben a családban, akkor is megtanulod a rendet, mert ha nem, hazáig pofozlak, mint a régi szép időkben, amikor tanulás helyett a moziban lógtál, én meg ott álltam a Sándor utcza 15. előtt és békésen vártalak, némiképp megoldott nadrágszíjjal? De a nagyapa hallgatott és továbbsétált. Majd hazament és valószínűleg sírt. Sokan, sokat meséltek nekem róla, az ezermester villanyszerelőről, a Gázmű nyugdíjasáról, aki olykor dobostortát sütött jókedvében, s a fenti gondolat nem illik, nem illett volna a képbe; ahogy régen mondták, vonal alatti cselekedet lett volna.

Hogy milyen érzés volt ez? Amikor nem köszönnek az embernek? A szerettei? Először huszonegy éves koromban tapasztaltam meg. Apámnak köszönhettem az érzést, érdekes, talán tudatlanul előre edzett engem, a jövőre való tekintettel. Úgy emlékszem, az ünnep környékén valamiért összevesztünk, aminek ez lett az ára:

„Egyszer,

tudjátok, nagyon kellett sírnom.

És,

tudjátok, nekem már sokan mondták,

hogy hülye vagyok, meg azt is:

te nem vagy normális,

és és

volt, hogy komolyan mondták, volt,

hogy viccelődve, látván, hogy én is viccelődöm.

Kik voltak ők? Elfeledtem rég, nem emlékszem,

Sokszor voltam már hülye.

De azt nem tudom, tudjátok,

nem tudom elfelejteni, mikor az apám,

nem holmi cirkuszban, bohóckodásban,

hanem itt, a legbelső szobámban,

mikor nagyon kellett sírnom,

azt mondta:

- Ugorj ki az ablakon.

És akkor még jobban kellett sírnom.

1996. december 28. szombat este

És tegnap, karácsony után egy nappal

nem köszönt nekem az utcán,

mikor én köszöntem neki.”

A fenti dátumhoz képest tizenhárom évvel később apám már halott volt. 2009 karácsonyán hideg szél vitte ide-oda a hamvait a Havihegyen.

Akkorra már én is tudtam, milyen is ez a Dutai-féle gyűlölet és keserűség, ami évtizedeket és századokat mérgezett meg, pontosabban azokat az embereket, akik ezekben az évtizedekben és századokban éltek és gyűlölködtek.

Hogy milyen érzés az, amikor én köszönök és a másik tudatosan nem köszön vissza? Elmondom: össze-vissza érzés. Volt, hogy majd’ felrobbantam. Márminthogy nem igaz, hogy ezek ezt csinálják évtizedek óta, hát senkinek nem tűnik fel, hogy milyen ütemben ismétli magát a történelem s hogy ebből a biliből ki kellene lépni végre?

Volt, hogy arra gondoltam: oké, felveszem a kesztyűt, majd hülye leszek én ezeknek a hullarablóknak köszönni. Pláne előre. De a következő pillanatban rájöttem, hogy ez nem én vagyok és nem is akarok ilyen lenni, nem akarok beállni a sorba és tovább örökíteni a gyűlöletet és keserűséget, ami még dédanyámban vagy valamely régebbi, részemről nem ismert rokonomban vert tanyát.

Volt, hogy kinevettem ezt az ostobaságot. Azzal, hogy valaki szándékosan, előre kitervelten nem köszön a szembejövőnek, azt fejezi, hogy az a valaki, a szembejövő az ő számára halott, ismeretlen, s ha netán mégis felé biccentene, azzal csak azt fejezné ki, hogy az a másik mégiscsak létezik, mégiscsak van és a létezése már azt is magában hordozhatja, hogy esetleg valamely dolgokban igaza is lehet, az igazsággal meg már szóba is kellene állni, mert mégis csak igazság… na nem, nem, marad a kuss, a nemköszönés művészete.

Itt tartunk most. Anyám meséli, hogy az orfűi Pécsi-tónál futott össze a hétvégén a rokonsággal, s épp gyakorolták azt, amihez a legjobban értettek az elmúlt évtizedekben: a nemköszönést. Elgondolkodtam: anyám vajon melyiküknek ártott? Persze tudom a szánalmas választ, anyám apámnak ártott, II. Kovács Imrének, s ezzel ártott mindannyiuknak, s ezt tettem én is meg a testvérem, aki szintén részese a nemköszönésnek. Mi vagyunk a kötelező ellenségek.

Ma már igyekszem nem bosszankodni ezen, inkább a szánalom az, ami eszembe jut minderről. Továbbra is rendületlenül nagyokat köszönök, néha, mert felbosszant, néha, mert szórakoztat. Néha, mert apám nem erre tanított.

De ami mostanában a leginkább érdekel, az, hogy ez a vonal, ez a vér, amit az a bizonyos távoli rokon – tudtán kívül – irgalmatlanul precízen megfogalmazott: tudják, a gyűlölet és a keserűség… vajon meddig mérgezi tovább a szívüket? Ezt tanulják majd a gyerekeik is? Az unokáik? Vagy egyszer, talán, lesz köztük valaki, aki a sarkára áll és azt mondja: nem vagyok hajlandó tovább folytatni ezt az ostobaságot, ükanyám gyűlöletét, dédanyám rosszindulatát, nagyanyám keserűségét, anyám háborúját?

2012. július 8. vasárnap este

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.