Hajnalodott. A test a hatodik emeleten feküdt, a lelke már nem volt ott. Moziba ment azon a korai reggelen. Azt mondják, a szívbetegek hajnalban halnak, amikor már kipihenték magukat – egyszer, talán évtizede is már, olvastam egy cikket erről, abban megmagyarázták, hogy miért történik így. Akkor, olvasás közben eszembe is jutott néhány eset a családomból, akikkel így, vagy valószínűleg így történt. Nem minden halálesetet mondtak el nekem részletesen akkoriban. Eleinte kicsi voltam még, utána pedig, mikor már felnőttem, voltak, akik kisajátították magunkat az élményt. Nem voltál itt? Akkor mit akarsz?

Amikor például nagyanyám nyolcvanhárom éves korában agyérgörcsöt kapott és bénultan, némán mutogatott ép kezével a szekrény felé, ahol a temetésre félretett pénzt tartotta, én távol voltam; kamasz életem első szabad hónapját töltöttem, vidéken. Mindenfelé. A Zemplénben, Orfűn, akárhol. Ez volt az első nyár, lázadásom első nyara, amikor apám azt mondta, hogy idén pedig az lesz, amit öt éve a bíróságon megmondtak: a válás után a nyár egy kerek hónapjában a másik szülőé a gyerek. Sosem volt így, addig.

1992 augusztusának első napján távoztam a Bajcsy utcai helyőrségről és legközelebb a hónap utolsó napján mentem haza. Addigra Kovács nagyanyám halott volt. Kézzel írott cédulát találtam az íróasztalomon: „Miklós, a mamám meghalt, most ne zavarjál, mert nagyon fáj…”

A mamám meghalt.

Nem a nagymamád, Miklós – az én mamám. Úgy éreztem akkor és most is, mintha engem okolt volna ezért. Mintha az én távolmaradásom tette volna, hogy az asszony, aki nyolcvanhárom évesen százhúsz kilót nyomott, akinek nedvedző lábszárfekélyét naponta kellett friss gézzel átkötni s öregkorára egy hokedlit maga előtt tolva tudott csak eljutni a konyhától a szobáig, egyszercsak meghalt. Az én mamám. S az öröm helyett, hogy hónapnyi távollét után hazajött a fiam, csak ennyit tudott írni: ne zavarjál. Nem értettem. Most sem értem. Istenem, nem is akarom érteni ezt a gondolatot.

Évekig nem mondta el senki, hogyan ment el. Szeptemberben eltemettük a szülei, a Dutaiak sírjába, csendesen, hírverés nélkül. Az újságban csak ezután jelent meg a megemlékezés: kedves mindenki, már elbúcsúztattuk. Ma már peregnek a fekete betűk a márványlapról. Néhány éve vittem fekete festéket a temetőbe, hogy újra írjam a gravírozást – már ez a festék is felpöndörödött, most még jön a tél, tavaszra a fele is lehull talán.

Aztán néhány évvel később, egy családi ebéden talán, valamelyik unokanővérem sorolta el végül, hogyan is történt azon a napon: az ágyon ült a mama, egyszercsak elferdült az arca, elment a hangja, valami villámgyorsan történt odabent, de annyit még tudott mutatni, hogy ott a szekrény, oda figyeljetek, ott van, mi is van ott? Cukorka? Gyűszű? A kép a falról, a Miklóska? Vagy a pénz, igen, a pénz, a temetésre tettem félre, ott van, ott, a szekrényben…

Nem tudom, mennyire tudták összevarázsolni a kórházban. Az infúzió és a különféle gyógyszerek olykor csodát tesznek – persze nem feltétlenül ebben a korban.

Végül a kórházban halt meg, tán hajnalban, azután lett belőle urnányi emlék. Emlékszem, az a gondolat járt bennem, hogy sírnom kellene, de nem sírtam. Az apai cetli elolvasása után egy nappal kezdődött az iskola, reggel fél nyolckor hűvös, őszi felhők alatt gyülekeztünk az akkor már beállványozott Széchenyi Gimnázium málló falánál, s jött Guszti, a barát és persze nagyokat nevettünk. Illik ez?, suhant át rajtam akkor. A nagyanyám halott, mi meg itt röhögünk.

A helyzet az, hogy nem emlékszem arra a cikkre, hogy a szívbetegek miért is halnak meg az esetek többségében hajnalban. Tudom, hogy van rá orvosi magyarázat, épp csak most nem találom az emlékek között az írást – amolyan „aha!” érzés volt megérteni a lényegét, de ez már valóban régebben történt. Orvos olvasóim, üzenjenek, ha tudják a választ.

A hatodik emeleten a test még meleg volt, a lelke, mint már említettem, moziba ment. Vannak legendák és elbeszélések erről, no meg volt egy emlékezetes reklámfilm is ugyebár, amiben látni lehetett, hogy az esőerdei, borostás-farmeros építőemberünk bajba kerül, mint hogy rázuhanni készül egy iszonyatos fatörzs, ami azért szabadult el, mert az a kötél, amivel az elefánt vontatta volna a súlyos fát, elszakadt. Szóval, majdnem szétlapul hősünk teste, de előtte még, néhány másodperc alatt végigszalad az életén, gyors vágások, szülőszoba (arra hogyan emlékezett?), gyerekkor, iskola, felnőtt vagyok, esküvő, satöbbi – aztán a fa törzse épp elkerüli a fejét. Jut eszembe, amikor az Armageddon című filmben (aki még nem látta, de szeretné megnézni anélkül, hogy tudná a poént, most ugorjon néhány sort!) Bruce Willis végül lenyomja azt a bizonyos aszteroida-pusztító atomgombot és felkiált: „Győztünk, Grace!” – szóval akkor is hasonló történik: mint ezerszeresére gyorsított vetítés, Brucie megnézi a múltat.

Én tudom, hogy aznap hajnalban apám is moziba ment. Ezt már próbáltam megörökíteni versben is, talán sikerült is, talán kevésbé – azt gondolom most, hogy valószínűleg az utóbbi igaz.

Az úgy volt, hogy volt egyszer Pécsett egy neves (legalábbis a család által nevesnek kikiáltott) mozigépész, Stinner Mátyás. Az 1900-as évek elején született, valószínűleg villanyszerelést tanulhatott s csak később lett filmvetítő az Apolló Filmszínházban, abban az évtizedben, amikor már nem csudálatos bioszkópnak hívták a találmányt, hanem mozigépnek és minden bizonnyal már hangot is tudott kiadni magából a filmszalag. Stinner Mátyás Kovács nagyapám nővérét, Annát, a szorgalmas varrónőt vette feleségül, így került a családba. Így lett nagyapám sógora, apám keresztapja és példaképe. Később pótapja is, mint azt egyszer megírta:

„Keresztapi, a becsületes mozigépész a Szerkesztőnek mindig Jean Gabin-t juttatta eszébe. Keresztapi a király volt, főgépész. A friss, meleg vacsora hazulról mindig akkor érkezett a kerregő gépházba, mikor a segédgépész ült a mozigép mellett. Apróka esti gyorspörköltek, maréknyi friss galuska, csak néhány levél, de zöldsaláta. Keresztapi mindig késő délután ment dolgozni és éjjel járt haza. Sokáig aludt délelőttönként, mint az este játszó, de éppen nem próbáló színészek. Kivétel mindig a csütörtök délelőtt volt. Ilyenkor délelőtt is bement a moziba, elegánsan, mint Csortos. A család: Keresztanyi, a feleség, Klári, a lánya, meg Kática, az anyós áhítattal mondták: műsort csinál. Átvette az új filmet, híradót, esetleg pótfilmet. Keresztapi lemezt sose kezelt, reklámot nem vetített, ez vonal alatti munka volt, a segédgépész munkakörébe utaltatott. Keresztapi a kényelem áldozataként élt és halt. Keresztanyi istenítette. Mikor a szeretet táplálék-tölteteitől elhízott, akkor alázatosan eléjetérdelt és felhúzta a zokniját. Keresztapi szó nélkül, megadóan tűrte, vagy talán élvezte. Nagyon jó ember volt, és a jó ember tud hallgatni is, főként öregkorában, amikor két szemműtét, cukorbaj, szívbaj nyomán csak vegetált a szervezete. Lehunyt szemmel, élvezettel evett, parányi szalonnához rengeteg kenyeret. Még életében szétment a teste. A Szerkesztő nagyon szerette, néha arra gondolt, hogy apjánál is jobban szereti…”

Apám többször mesélt a mozis kalandjairól, egyszer rádiós jegyzetet is írt ezekről. Volt, hogy hazai engedély nélkül nézett filmet az Apollóban, aztán a Sándor utca felé haladva egyre kisebbeket lépett és azokat is egyre lassabban, mert egyszercsak megérezte, hogy baj lesz ebből a gyorsan jött mozilátogatásból. Lett is. Nagyapám a Sándor utca egyik sarkán várta, addigra a nadrágszíját már kioldotta. Rend a lelke mindennek, még akkor is, ha a sógor a főgépész a moziban!

Abban a jegyzetben apám írt az Emlékek mozijáról is. Ebből tudom, hogy halála hajnalán tényleg moziba ment. Ha igaz a történet, mely szerint az utolsó lehelet előtt tényleg végignézhetjük a filmünket, akármennyire kevés időnk van is, ha valóban ott ül a láthatatlan gépész, a vetítőbe fűzött filmmel, csendben várva arra, hogy elindítsa a kerregő masinát, akkor apámnak ott kellett ülnie az első sorban. Mivelhogy nem volt több sor.

A kórházban megkérdeztem egy fehér köpenyes hölgyet, hogy odafent, a hatodikon, vajon álmodnak-e még a szélütöttek. Dolgozik-e még az agyuk? Fene egy kérdés, hiszen embere válogatja, gondolom így, utólag, de akkor én persze kizárólag apámra értettem a kérdést. Apámról kérdeztem, akinek ugyanúgy elferdült az arca, mint húsz évvel ezelőtt az édesanyjának, apámra, akit csövek, palackok, tűk és vegyszerek tartottak életben még néhány órán át. Látott-e valamit? Hallotta-e a kerregést? Úgy hiszem, nem csak az írói fantázia mondatja velem, hogy igen.

Kellett, hogy lássa. Anélkül nem mehetett el. Az élet ebből áll: függöny szét, terem elsötétül, filmhíradó, utána a játékfilm, a végére marad a stáblista, s amikor az egyetlen vendég elhagyja a nézőteret, a gépész leoltja odafönn a villanyokat. De a vetítés nem marad el. Sosem marad el.

A kérdés már csak az: mit vetített vajon a láthatatlan Keresztapi? Miről szólt a film? Küzdött-e a jó a rosszal, a fekete a fehérrel (mert persze ez réges-régi, sercegő, itt-ott karcos filmtekercs, majdhogynem film noir); hol fordult meg a történet, hol kellett ragasztani az elszakadt celluloidot, s vajon mi volt az utolsó kép a feketében gördülő stáblista előtt? S ami még fontosabb: mire jutott az ember a film megtekintése után?

Vannak filmek, melyek öt perc alatt távoznak a fejünkből: nyári limonádék, unalmas westernek, rosszul sikerült drámák és poéntalan vígjátékok. No és vannak a filmek, amelyek fejbe kólintanak, vagy mert a csavar a végén akkora, hogy átér a szomszéd házba, vagy mert a történet annyira megrázó, elgondolkodtató, személyes, ríkató, nevettető (vagy mindez egyszerre), hogy még három nappal később is, a kerti csapnál állva ezen gondolkodsz… ő mire gondolt a stáblista alatt? S én mire gondolok majd?

Stinner Mátyás, a gépészek királya Pécsett, a nagytemetőben, a „H” parcellában nyugszik. Sírját újra kellett váltani, harminc éve nem törődött senki az istenített főgépész nyughelyével. Vele pihen Mihály dédapám is; mellettük, a másik sírban Anna, a szorgalmas varrólány, lánya, a Stinner-lány Klára, és dédanyám is, Kovács Mihályné. Mind végignézték a filmet, a saját, első és egyetlen sorukban. Jutottak, amire jutottak – nem ismertem őket, pedig lehetett volna nagyokat beszélgetni. Apám filmje felől aggódom.

Az enyém még készül.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.