„LUCIO.
Úgy végzed, mint az egyszeri ajtatos kalóz, ki a tíz parancsolattal szállott a tengerre, csakhogy egyet levakart a tábláról.

2. ÚRFI.

Hogy ne lopj?

LUCIO.
Azt kitörülte.”

(Szeget szeggel, Greguss Ágost fordítása)

Négyszáz évvel azután, hogy megszületett minden idők egyik legfontosabb írója, William Shakespeare (1564 – 1616), a magyarországi Európa Könyvkiadó megjelentette a mester összes művét, szonetteket, verseket, drámákat is belezsúfolva a több ezer oldalas, kétkötetes nyomdatörténeti csodába. A kiadvány gerince olajzöld bőr, ára – az akkori fizetéseket tekintve – komoly összeg volt, 250 forint. Szép kartontokot is kapott, abban lapult a két könyv, a címlapon aranyozott felirattal: Shakespeare.

Ez volt az az évtized, melyben anyám érettségizett, majd tanulni kezdett a pécsi Pedagógiai Főiskolán, magyar-orosz szakon. Tanár soha nem lett belőle, bár kiváló érzékkel született ahhoz, hogy neveljen és gyerekekkel foglalkozzon. Ettől függetlenül, mivel irodalmat tanult és sokat olvasott, egy alkalommal a ’64-es Shakespeare-összest megkapta ajándékul apámtól, aki akkor még csak udvarolt neki. Apám is komoly viszonyban volt az irodalommal és főként a színházzal, amatőr színjátszóként, humoráért sokan szerették Pécsett; ahogy egyszer régi barátja mesélte, igazi bohém volt, társaságban. Az érettségi után rendezői szakra vették fel a budapesti Színművészeti Főiskolára, de végül Pécsett kellett maradnia, mert nagyapám éppen akkor unta meg neje természetét és elköltözött. Apám lett a család eltartója, dolgozni kezdett, nemsokára rádiózni, Kovács nagyanyám meg… hát, ki tudja, mi okból, nem ment el dolgozni, azt mondják.

A Shakespeare-összes tehát az ifjú Kovács család tulajdona lett, mutatós volt a polcon, nem sokat forgatták, legfeljebb egy-egy idézet vagy szonett felidézésének kedvéért.

S a drámák húsz éven át pihentek a polcon, amikor elkezdődött a könyvek kálváriája. 1987-ben anyám válókeresetet adott be a bíróságon: ő volt a következő ember, nagyapám és mások után, aki menekülőre fogta, tizenkilenc év házasság (?) után. Lassan összecsomagolta ingóságait, megkezdődött leendő új otthonának felújítása. Dobozokba kerültek vázák, mécsesek, függönyök – és könyvek. A Shakespeare-kötetek is, gondolván, ő kapta ajándékba. No, ekkor robbant a bomba. Apám ugyanis úgy döntött, hogy nem fizeti ki anyámnak a hátralévő tartozását (a lakás fejében), míg vissza nem kapja a hőn szeretett Shakespeare-t, a drágát, amit ő vett – igaz, ajándékba.

Igazán helyre kis kultikus tárgy lett pillanatokon belül az addig békés kiadványból. Anyám ugyebár tiltakozott, ez zsarolás, apám pedig nem engedett. Tegyük hozzá, hogy 1987-ben 150 ezer forint nem kevés pénz volt. Végül anyám beadta a derekát, vigye a fene Shakespeare-t kovácsimréstül, csak legyen már vége ennek a végletekig feszített felvonásnak.

Emlékszem, apám Trabanttal vitt el engem, a tizenkét éves Kovács Miklóskát a Madách utcáig, a kocsiban átadott egy összehajtogatott újságpapírt, amiről kiderült – lassan esett le, kisfiúként –, hogy abban van a pénz. A nem kevés pénz. Így van, újságpapírban, kellően megalázó módon. Vajon hány napig gondolkodhatott ezen, hogy így, igazán könyörtelen, gonosz módon oldja meg ezt a kérdést? Vajon gondolt-e arra, hogy nekem ehhez semmi közöm? Vajon gondolt-e arra, hogy én még gyerek vagyok?

Mindenesetre felvittem a pénzt anyámnak, ő odaadta a Shakespeare-összes-mindent (nem csomagolta be újságpapírba…) – és a történet itt majdnem véget ért.

Ám a drámák végén többnyire akad fordulat.

Így történt ez 2009 júliusában is, amikor apám meghalt. A lakását néhány napra rá lerabolták, s mire nővéremmel kinyitottuk az ajtót, már a régi, kalandos napokat megélt Shakespeare-összes is elvándorolt a Bajcsy utcából. Úgy emlékszem, talán ez volt az első vagy második tárgy, amiről zúgó fejjel észleltem, hogy nincs ott. Valakinek nagyon kellett, valakinek, aki talán nem is tudott róla, hogy kié is valójában ez a szép kettős könyv, valakinek, aki Pécshez közel, egy kis faluban él, diákoknak tanít irodalmat az iskolában, melynek padjait én is koptattam anno.

Világirodalmat, melynek évszázadai során könyveket égettek, betiltottak, átírtak. S olykor elloptak.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.