A gyerekeknek azt mesélték hazudták, hogy az apjuk meghalt. A néni döbbenten hallgatta a homokozóban beszélgető lányokat, akik talán szemrebbenés nélkül jelentették a beléjük diktált tényt. Aztán a néni felszédelgett az emeletre és megkérdezte, hogy tényleg meghalt az apjuk? Az anya erre csak annyit mondott:

- Számunkra halott.

Ennyi. Bizonyára a bíróság nem ilyen záradékkal bontotta fel a házasságot 1983. novemberének elején, mert ilyen ítéletet csak idióták mondanak ki, s mivel a világban sajnos akad ebből a típusból, hát így történhetett, hogy az ártatlan gyermekek ezt adták tovább a világnak. (Kérdés persze, hogy tényleg elhitték-e, hogy az apjuk meghalt, vagy ők csak ennyit értettek abból, hogy "nekünk halott".)

Mivel tizenegy éve meghalt, most már kiírom: szegény Ormai László erre a sorsra jutott.

A családfakutatás utolsó szakaszában járok, még egy-két epizód hiányzik, de egyre teljesebb a kép. A kép egy talán már menthetetlen, talán még menthető Sándor utcai családról. Akkor is leírom mindezeket, hogyha a közönségnek úgy tűnik: felsőbbrendűnek gondolom magam. Nem gondolom. Csak leírom, mi történt, mit tudtam meg.

Szóval 1967. májusában köttetett a házasság, Ormai László, az egykori Sopianae Gépgyár esztergályosa megnősült. Született két lány, miközben a család további tagjai állandó gúny tárgyává tették a háta mögött a férfit, valószínűleg azért, mert ő volt "a melós". Anyósa csak vad rácnak hívta, pedig épp Laci volt az, aki sógora helyett behordta a tüzelőt a Sándor utcában és ugyancsak ő volt az, aki anyák napján elsőként nyitotta az ajtót a kedves mamára virággal a kezében, ugyancsak a Sándor utcza 15-ben. Saját szülei korán meghaltak, '68-ban és '69-ben – követték egymást a sírba. Ormai József és Friedrich Mária.

Szóval, elég érdekes sorsa lett Lacinak a híres, gang-végi Kovács családban. Talán a folytonos kibeszélés, gúnyolás, kisebbrendűségi érzés miatt (talán más miatt, mindez csak találgatás), szerelmes lett az esti főiskolán. Nos, nagyjából ettől kezdve lett halott.

Nem sokkal azután, hogy elment, jóindulatú agydaganattal megműtötték. A válást ’83-ban mondta ki a bíróság. (Egyelőre) annyit tudni még, hogy újból megnősült, Bogádra költözött, második felesége korán meghalt, volt egy fia (valószínűleg nevelt fia) - aki szintén elhunyt. Ennyi, röviden. Illetve még annyi, amit elbeszéltek róla, hogy sokat várt az utca túloldalán, mikor a kislányok kijöttek az iskolából, de nem szabadott odamennie. Uramisten, ki tiltotta meg?

1999-ben, a tél vége felé jött egy telefon? levél? távirat? a nagyobbik lánynak, hogy az apja 55 éves korában meghalt. Talán meglepődött, mert ő úgy gondolta, hogy az apjuk halott már húsz éve. Legalábbis neki ezt mondták, ezt tanították.

Mert aki egyszer fellázad a Sándor utcai vér és tanítás ellen, az bizony halott, még akkor is, ha él. Halott lett nagyapám, halott lett anyám, a nővérem, halott lett Laci is – akárcsak én. Bizonyára már engem is levágtak körömvágó ollóval a családi fényképekről, mint hogy ez divat volt mifelénk az elmúlt félszáz évben: nagyanyám egyedül áll az esküvői, műtermi fotón, körbenyirbálta apám, mintha így jól kiszúrt volna a férjjel, azaz a tulajdon apjával. Ormai Laciról sem láttam fotót, bizonyára ment a kukába mind. Milyen nagyszerű viszont, hogy a Bajcsy utcában, két méretes kartondobozban, pedánsan sorszámozva az összes filmnegatív megmaradt, 1965-től kezdve. Van mit nézegetni.

Amikor a napokban megismertem az imént lejegyzett történetet, kirázott a hideg, ugyanis a nyolcvanas évek végén, amikor szüleim elváltak, és én apámmal maradtam a Bajcsy utcai lakásban, nem is egyszer hallottam ugyanezt:

- Számomra anyád halott. (Mindez néhány trágár kifejezés kíséretében, ugye nem baj, hogy nem írom le?)

Vannak, akik úgy gondolják rólam is, hogy halott vagyok. Furcsa dolog a havas télben halottként a temetőben sétálni. Úgyhogy kénytelen vagyok leírni, hogy még élek. Remélem, lesz még kit kérdezni az igazi halottakról. Úgy tudom, Ormai Lacinak van vagy volt egy bátyja, József, talán néhány évvel idősebb az öccsénél. Remélem, hogy inkább van, mint volt. Szeretném megtalálni. Talán sikerül: eddig még mindig megtaláltam azokat, akik beszélni tudtak.

Némi kattintás és a legendák találkoznak. For fun!

Szinte már babonásan ragaszkodom ahhoz, hogy véget érjen 2009. Mintha jelentene valamit, hogy varázsütésre 2010 lesz. Pedig most jelent. Nem valami homályos újévi fogadalom miatt, nem azért, mert végre kulturális főváros lesz a szülővárosom, nem azért, mert kerek évszám. Hanem azért, mert úgy gondolom, vannak évek – legalábbis az én életemben, az én tapasztalataim szerint – amelyek rosszak. Amelyek sűrűvé válnak, mint az alvadó vér, halottak, betegségek, rosszabbnál rosszabb események miatt.

2009. Ebben az évben végre megértettem, hogy büszkén kell vállalnom egy olyan döntésemet, amiért mások elátkoztak, amelyért mások gyűlölnek, de egyben talán félnek is tőlem emiatt. Volt egy pillanat, amikor úgy döntöttem, hogy nem foglalkozom tovább egy olyan zsarnoksággal, ami még valamikor az 1930-as években keletkezett Pécsen, a Sándor utca 15-ös szám alatt, ahol a szoba-konyha becsülete helyett csak önzés, önzés, önzés született. Leszámítva a körből nagyapámat, idősebb Kovács Imrét; de hát ő elszökött ebből a miliőből, s azonnal számkivetett lett belőle, akárcsak belőlem. Nos, erre vagyok büszke, hogy mertem vállalni ezt az utat. Jóleső érzés, hogy a Kovács család szempontjából ugyanarra a sorsra jutottam, mint a nagyapám, akit csak ebben az esztendőben, 2009-ben ismerhettem meg. Milyen kár, hogy harmincnyolc éve meghalt, akkor, amikor még meg sem születtem. Mégis jó érzés volt megismerni idén, apám halála után.

Persze komisz döntésem járt némi kellemetlenséggel, mert a megtagadott rokonság (ők bizonyára úgy gondolják, ők tagadtak meg engem, de hát én voltam az első…) – szóval, az egykori rokonaim azért tettek-vettek-rakosgattak, nem gondolva arra, hogy esetleg köztörvényes bűnözővé válnak; de mindegy is. Eddigi életük is szánalmas volt, milyen lesz még ezután?... Merthogy miért is menekült el közülük mindaz, aki szeretett élni, aki értette az életet? No? Majd ők talán egyszer gondolkodnak rajta. Lopott könyvek, aranyak, milliók sem segítenek rajtuk.

2009-ben elment Anna. Nagyon hiányzik. Lassan egy éve. Nézem a fényképét, hallom a hangját, nincs itt velem, nem is lesz. Ha lenne egy gomb, ami visszafordítja az idő kerekét, azonnal megnyomnám. Tekerném egészen 2000-ig, amikor először találkoztam a lánnyal, akit fogadott húgomként szerettem. Lehet, hogy egy kicsit még tovább tekerném vissza, hogy lássam, milyen volt kiskorában.

2009-ben elment a siófoki „Tani”, Szalai József tanító úr, a nagypapa. Nem volt egyszerű eset. Miért van az, hogy az apák olykor uralkodók? Nem vezérek, nem bölcsek (pedig nagyon is ezt gondolják magukról), hanem kiskirályok. Ki tudja. Isten óvjon ettől most és mindig. Azért a nagy nevetések hiányoznak, Jóska bácsi. Most már nem tudom, kinek az öngyújtóját dugjam el a zsebembe titokban, indulás előtt. És valószínűleg soha többé nem írom rá a siófoki garázs poros ablakára azt, hogy „FING” – pedig az arra járók nagyokat röhögtek rajta.

2009-ben anyám beteg lett. Remélhetőleg folytatása nem lesz, de azért a ügy érdekében még sugarazzák néhány hétig.

Hála az Istennek, hogy a feleségem, a gyermekeim egészségesek maradtak ebben az évben. Mi, a Kovács gyerekek – avagy a nővérem és én – nagyszerű szívet örököltünk mindketten, ahogy az menetközben kiderült. Ritmuszavar, magas vérnyomás, van itt minden, mint a búcsúban.

Az elmúlt fél év igenis megviselt. Nem mindenki kap olyan apát, mint amit mi kaptunk. Nemcsak az élete volt szélsőséges, hanem a halála is. Azt mondják, fent van, a Havihegyen, már ami a porait illeti. Ha ez boldoggá teszi, legyen – úgy gondolom, mindegy, hol pihen az ember, ha majd az ítéletre szólítják.

S közben megannyi más esemény, probléma, hogy például kössék már be annyi idő után a vizet a házba (sikerült), hogy a rádióban megálljam a helyem, satöbbi.

No és az örömök. Ünnepek, hétköznapok, dalok, versek, mesék, gyerekek, karácsony, s hogy a kisfiam első szava az volt, hogy Apa. Az első hang.

Véget ér 2009. Örülök, hogy tanulhattam. Emberségről, így is, úgy is. Plusz és mínusz. Örülök, hogy élek, hogy a családom egészséges.

De úgy gondolom, az év végén a legjobban annak örülök, hogy mások révén megismerkedhettem a nagyapámmal, akiről már írtam egy „utolsó” bekezdést, de lám, mégis most fejezem be, mert az az idő-visszaforgató gomb, amit Annánál is kerestem, természetesen nem létezik, és csak próbálom magam előtt megformálni, milyen is lehetett az az ember, aki nagyon örült volna nekem.

Egyre több embert találtam, aki ismerte. Akivel együtt dolgozott, együtt vágott disznót, akinek csomagot küldött a laktanyába, aki még látta, hogyan készíti a dobostortát különleges szerszámaival. Azt mondták – egybehangzóan – , hogy nagyszerű ember volt.

Nekem nagyon keveset mesélt róla az apám. Az apjáról. Azt, hogy miképpen halt meg, onnan tudtam, hogy egyszer sráckoromban megtaláltam apám kezdődő memoárját, melyből egyszer könyv lett volna, de végül csak két A4-es gépelt lap készült el. Azon a két oldalon csak néhány sor volt a nagypapa, miszerint hogy „elment a családtól”, meg hogy a Szerkesztő – ifjabb Kovács Imre – haragudott rá, meg hogy a „másik asszonyánál” a tetőn antennát szerelt, megcsúszott és megállt a szíve. Apám azt is leírta, hogy nem ment el a temetésére (jól kiszúrt mindenkivel!), de később mániákusan kereste a hamvait fedő márványlapot a temetőben. S amikor megtalálta, meg is simogatta, mintha „szót értett volna Apival”.

Szóval, alig mesélt róla valamit. Talán csak annyit, hogy egyszer elvitték a faterját az ávósok, egy hónapig nem tudták, hova került, aztán hazajött, de nem mondott semmit. Állítólag valami viccet mesélhetett és persze egy jóbarát befújta. Vagy valaki a házból? Netán a lakásból? Meg azt is mesélte apám, hogy amikor kissrác volt, egyszer engedély nélkül ment moziba, jó késő volt, mire hazakerült és a nagypapa már várta az utcán, verésre.

Hát, ilyenek.

Hála néhány beszédes kedvű embernek – akik szívesen emlékeznek rá vissza – megtudtam nagyjából, miként is telt nagyapám élete. Azt mondta egyikőjük: sajnálhatom, hogy nem ismertem. Ez így is van, sajnálom. Megtudtam, mikor és hol született (Király utcza 23., 1906. szeptember 2. – mit gondolnak, véletlenszerű, hogy a lánya a szemközti házban lakik harminc éve?), megtudtam, hogy mi mindenhez értett, hogy hol dolgozott, hogy ki volt Kis Erzsike, aki boldoggá tette élete utolsó éveiben, miután elmenekült első felesége mellől, akiről viszont nem sok jót hallottam. Kovács nagyanyám. Gyermekkoromban nagyon szerettem és ő is engem, mert Miklósnak hívnak, akárcsak a harmadik gyermekét, aki tizenegy hónaposan meghalt betegségben. Én voltam az Új Miklóska.

Csak hát nem illeszkedtem a Sándor utcai rendbe. 1992 nyarán Kovács nagyanyámmal, életemben és életében utoljára így beszélgettünk ebéd után, amikor indultam tovább a Király utcai konyhából:

- Mi van a szatyrodban? – kérdezte a nagymama.

- A Bibliám – válaszoltam.

- Dobd ki a kukába! – mondta.

- Nem dobom – mosolyogtam. – Szia, Mama!

Soha többé nem találkoztunk, egy hónappal később meghalt a kórházban.

Ismeretlenektől tudtam meg tehát, amit olyan sokáig titkoltak előlem, hogy ki is valójában az az ember, Kovács Imre József, a Gázmű nyugdíjasa, akinek nem köszönt a fia az utcán, aki támogatta a lányát a munkahelyén, de az nem sokra tartotta; a lányát, aki ezen a nyáron úgy gondolta, hogy mintha ez nem vele történt volna, és majd megmutatja nekem, nekünk, hogy miképpen jár az, aki nem látogatja az apját. Könnyen felejt.

Emlékeztetőül csak néhány sort gondoltam egy képeslapon, amit talán valaki majd kézbe vesz, netán majd el is olvas: remélem, gondol majd az apjára és a történtekre, ha kinéz az ablakon – mert ott, a szemben lévő házban született idősebb Kovács Imre. Vagy ha a hegyen jár, ahol nagy valószínűséggel a bátyja hamvait elszórták, akkor gondoljon ott is az édesapjára – mert ő is ott van már. Apa és fia, Imre és Imre együtt. Nyugodjanak ott békében.

Nagypapa. Remélem, a feltámadáskor beszélgetünk majd, ha már eddig nem lehetett.

"S amikor már asztalhoz ült a násznép,
nagy messzeségből megjött az apa.
A csákóján, ahogy fogasra tette,
csillant az őszi erdők harmata.

Nem látta senki, amikor belibbent,
s nem tudta senki, hogy már köztük ül..."

 (Áprily Lajos: Az esküvő)

Életemben először, ma délelőtt,

végre találkoztam a nagyapámmal,

Kovács Imre Józseffel.

Megfoghatatlan érzés mellette ülni.

S vajon milyen lenne beszélgetni vele?

Bowling For Soup

When We Die

(katt a képre)

Apám 2009. július 7-én hajnalban meghalt. Hosszú lenne elmesélni, hogy s mint történtek az események. A halálát ellopták, sok minden mással egyetemben. Kovács Imre, a közkedvelt pécsi rádiós elment, nem mesél többet, nem ír többet.

Encsikével, a nővéremmel úgy döntöttünk, hogy belenézünk a múltba: sok-sok-sok mindent nem tudunk arról, miként is zajlott apai ágon az elmúlt száz esztendő. Bizonyos részeket ismerünk, bizonyos eseményeket nem nagyon vagy egyáltalán nem.

A dédszülőkre már nagyon nehéz lenne visszatekinteni, apai dédnagyanyánk Somogy vármegyei, Lénárd Katalinnak hívták, Sárdon született... távoli történet. 

Saját nagyapánkat nem ismertük. Elment a Kovács családból, pedig ő volt a Kovács. Idősebb Kovács Imre. 1906. szeptember másodikán született, villanyszerelő volt a pécsi kokszüzemben, későbbi Gázgyárban, onnan ment nyugdíjba. 1971. augusztus 18-án, Ilona-napon (volt felesége és lánya neve napján) halt meg - apám írta róla egy memoárban, hogy "csúnyán". Második feleségével élt, a háztetőn antennát szerelt, megcsúszott, megállt a szíve. Az özvegye 1982-ben még megváltotta a kolombáriumban a helyét, ez 1992-ben járt le - azóta már rég elvitték volna onnan, de csodák csodájára a napokban megtaláltuk. A nagyapi megvárt minket.

Aztán megkerestük némi nyomát a halálának, megtaláltuk a régi Dunántúli Naplóban...

1971. augusztus huszonötödikén jelent meg. Aztán harmincegyedikén ez:

Érdekes volt rátalálni a történetre. Bárcsak ismerhettük volna. Bárcsak tudhattuk volna, mit gondolt a világról, a városról, a családról, a menekülésről, ha az volt. Most arra vagyunk kíváncsiak, hogy az özvegy, aki elbúcsúztatta, merre élt, élnek-e még rokonai, barátai, akik talán el tudnák mesélni, mi történt a hatvanas-hetvenes években. Pécs hatalmas és kicsi: biztos lesz mesélő, érzem. Aztán majd jönnek a többiek: az ember felnőttkorában többnyire eljut egy olyan pontra (egy-egy esemény hatására), amikor kíváncsi lesz arra, honnan is jött, mit is kapott - és hogy mit kell másképpen tennie, ahhoz képest, ahogy az ősök cselekedtek.

"Nap nem éget már, ne félj,
Nem kínoz tél, zord hideg,
Földi pályád véget ér,
S béred otthon elveszed.
Koldus, arany ifju, lány:
Egyként por lesz mindahány.

Zsarnok dühétől se félj,
Ökle már nem árt neked,
Nem kell ruha már s kenyér,
Tölgy-e, nád-e? - egyremegy.
Jogar, tehetség, tudomány:
Csak így jár, por lesz mindahány.

Már ha villámlik, ne félj,
S ne, ha vészes menny dörög,
Rágalom, rossz szó nem ér,
Feledsz bút és örömöt.
Szerelmes ifjú és leány,
Akár te, por lesz mindahány."

(William Shakespeare - Cymbeline)

(mindjárt írom, csak hát a toilette)

Volt ISPA-balhé Pécsett. Megint. Mert a környék, ahol élek, csatornázás alatt áll, röpke két esztendeje. Az egyik utca (inkább út) lakói megelégelték a történetet, és mini-tüntetést rendeztek petícióval egyetemben a Városháza előtt. Volt, aki azt mondta, ez megint valami politikai háttérrel született elégedetlenkedés, és hát lehet, hogy van benne valami, de azért abban is van valami, hogy egy néhány hónapos munkát két év alatt nem tudtak befejezni

a szakemberek.

Akiket inkább hagyjunk. Na de most jön az érdekes. A flashmob tüntetésen egyszercsak megjelent Lovasi András, orfűi és gyükési lakos, a Kispál és a Borz valamint a Kiscsillag együttes frontembere (ezt a szót biztosan sokan utálják), és mint középgyükési állampolgár, elege lett. Beszélgettünk néhány percet a rádió kedvéért, szidta a rendszert, naná, de közben az járt a fejemben:

itt egy ember, egy alkotó ember, aki annyi lelket örvendeztetett meg, annyi embert gondolkodtatott el, annyi rajongót szórakoztatott és annyi ember könnyét csalta ki. És az emberek között ott volt Anna is. Anna, aki ennek az embernek a dalaira ugrált az ágyon, ezekért a dalokért ment el a koncertre. Fontos volt neki, miközben ez a hús-vér ember semmit nem tudott róla. De nem is ez volt a lényeg, talán.

Mondtam is neki többször: a Bandi a hegyről itt nálunk épít házat, mikor jössz el hozzánk? Elsétálhatnánk arra.

Aztán nem jött el megnézni.

Pótolhatatlan.

Volt egyszer egy olyan, amikor még a Bajcsy-Zsilinszky utcában laktunk a tizedik emeleten, hogy a húsvét vasárnapra virradó hajnalon felébredtem. Nem tudom, miért, bizonyára izgatott voltam, hogy hogyan is jön a nyuszi és hogyan tojik ajándékot.

Csak arra emlékszem, hogy már olyan jó idő lehetett, mint a mostani áprilisban, mert nyitva volt az ablak. Öt-hat éves lehettem. Emlékszem, hogy sokáig hallgattam, hogy valami énekesmadár (fülemüle?) fütyörészik odalent, az óvoda valamelyik nagy fáján. Nagyon szép és kicsit szomorú ének volt, de nem tudom, miért ez a lenyomat maradt meg bennem erről. Hogy miért maradt meg egyáltalán, miközben a matematikáról egyáltalán nincsenek emlékeim. Arra viszont emlékszem, mennyit gondolkodtam azon, hogy amikor lent az utcán elmegy éjjel egy kocsi, hogyhogy látom a tizedik emeleten a mennyezeten a fényszóró fényét. 

Ez most csak azért jutott eszembe, mert itt ülök éjjel a gép előtt, nyitva az ablak, eltelt közben harminc esztendő és ugyanazt a madárcsicsergést hallgatom húsvét éjszakáján, mint akkor, egy belvárosi panellakás gyerekszobájában, ahol Encsikével aludtunk közösen.

Ugyanaz a dal, de már mások a gyerekek.