2009. június 22. 20 óra Budapest, Margitsziget

Loreena McKennitt koncert

Ott leszünk. Van jegy.

 Kattintás a képre egy videóért, csak a miheztartás végett.

Az első hang úgy szólt, mint régen az első,

a hangos és halk, az a titkos, a belső,

a kiáltás arról, hogy én is megjöttem,

anyám mögöttem,

az angyal fölöttem.

Az első nap úgy volt, mint régen az első,

csak hajnalban jött és nem jött a felhő,

úgy volt és mégsem, bolondok napján,

nevettek sokan,

nemcsak az apján.

Az első hang úgy szólt, mint régen az első,

az őszinte, tiszta, a titkos, a belső,

velünk lesz, velünk él, velünk növekszik,

nagy könyvbe írják,

miként öregszik…

…és elmondják majd a nagy könyvek,

kik voltunk: balgák vagy bölcsek.

Mert most sem szól másról az ének.

Az első hang úgy szólt, mint régen az első,

és jönnek majd sokan és mondják, hogy felnő,

de a gyermek még apró, éppen hogy látszik,

szemében szivárvány

szépsége játszik.

Az első szó úgy szólt, mint régen az első,

hogy apa, hogy lámpa, hogy tik-tak, hogy Gergő,

lépésről-lépésre megtanul járni,

és megtanul várni,

mert „jó várni…”

Az első hang úgy szólt, mint régen az első,

a hangos és halk, az a titkos, az a belső,

a sóhajtás arról, hogy én is megjöttem,

anyám mögöttem,

az angyal fölöttem.

Az első hang úgy szólt, mint régen az első,

az őszinte, örök, a fényes, a belső,

velünk lesz, velünk él, velünk növekszik,

és könyvekbe írják,

miként öregszik…

…és elmondják majd a nagy könyvek,

kik voltunk: balgák vagy bölcsek.

Mert most sem szól másról az ének.

Most sem szólt másról az ének.

http://www.indavideo.hu/video/Az_elso_hang

Ma megtaláltam a pereces embert!

Napok óta kerestem. Az úgy van, hogy van egy természetes része az életednek, de csak később veszed észre, hogy már nem természetes része. Mert ugye hányszor és hányszor találkoztam vele a Széchenyi téren másfél évtizeden keresztül, ott állt a triciklije mellett, a kezén fehér kesztyű, lassan, aprókat köröz vele a levegőben és közben énekel, hogy "nagyon széééép és nagyon finom az óriáááásperec, tessék"... aztán köszöntünk, és mindig úgy búcsúzott: Sok sikert!

Majd egyszercsak azt vettem észre, de évekkel később, hogy már nincs ott a Széchenyi téren. Hetek óta tervezgettem, hogy megpróbálom felkutatni, az egyszerű odamegyek-megkérdezem stílusban, kezdve a Széchenyi tértől meg az újságos nénitől, aki mindent tud a tér életéről. Hát, múlt héten kezdtem, és természetesen a városi legendákhoz híven sokféle dolgot hallottam róla: megbetegedett, lefagyott a lába, kórházban van, elmegyógyintézetbe került, satöbbi, satöbbi.

No mindegy, több napos telefonálgatás, séta után eljutottam a pereces ember főnökéhez, aki elmondta, hogy az Imre tényleg beteg, kezelik, de szeretné, ha meggyógyulna és akkor jövőre, a kulturális fővárosi évben a turisták és a pécsiek megint hallhatnák-láthatnák. Eljutottam végül a főszereplőhöz is, aki egy picike lakásban él az édesanyjával, sokféle gyógyszert szed, leszázalékolták, de csak alig, úgyhogy nem túl könnyű a dolga. S közben úgy láttam, bármennyire is volt fárasztó kint álldogálni a téren, szélben-fagyban is akár, azért lehet, hogy hiányzik neki. Elővett régi újságcikkeket is (fotóval), ezeket bekereteztette és úgy vigyáz rájuk odahaza.

Hiányoznak az ilyen színek a városból. Nagyon régen meghalt már a nájlon'acskós néni is, ő a kispiacon kárálta, hogy "megjöttek a nájlon'acskóóóók"; hiányzik Leonardo, a rendőr, és most már az az idegesítő öreg néni is (Annus néni, azt hiszem), aki a városi legenda szerint palotában élt a Mecsekoldalban, s közben körtét meg almát árult azzal, hogy "aranyoskám, segíítsen..." (Menetközben kiderült, hogy a palota-sztori nem igaz, de ugyancsak menetközben a néni meghalt.) Nincs már Mozis Ancsa, meg az az öreg bácsi, aki a nyolcvanas évek derekán hat-hét karórával a csuklóin mindenkihez odament a Kossuth Lajos utcában, és megkérdezte, hogy MÁNNYIAZIDŐ? És mindehhez kötődik sok-sok pécsi emlék, füstös-sötét november esték, zuhogó eső, belvárosi málló falak,  Trabantos utazások hazafelé a szűk utcákon. A Jókai téri húsfüstölő illata. A begyújtott olajkályha szaga. A hó, a téli este illata. Most pedig a perec illata, és dallama.

Eltelt két hónap azóta, hogy elbúcsúztam Ásmány Annától.

Anna. Bizonyára többen akadtak fenn azon, hogy mi ez a "fogadott húg - fogadott báty" történet, tipikusan az óvoda farönkökből épült játékházikójában születnek ilyen testvéri kapcsolatok, no de mindegy, mondanánk egyszerre: Anna barát, Anna testvér, Anna, aki megölel és akit megölelhetek.

Lélekben.

Anna nincs, ehhez a számhoz nincs előfizető hozzárendelve (Vodafone), a felhasználó nem található, lehet, hogy régen jelentkezett be utoljára (Skype). Egy éve szemtől szemben ültünk a rádió stúdiójában este, és ő bebizonyította, hogy a Deep Forest dalának, a Freedom Cry-nak, amiben a faluvégen megtalált Rostás Huttyán Károly bácsi magyar szavakat kiabál, igenis van értelme. Leírta nekem, azóta sem találom, pedig én csak azt értem, hogy "KISANGYALOM"...

Kisangyalom, Anna. A faliújságon a fényképet nem tudom megölelni; olyan rossz, hogy nem vagy itt. Képtelen vagyok felfogni, hogy az a por vagy, amit a kertben szétszórok, miután reggel  kihamuzom a kályhát. Hó esett rád, eső mosott. Nem lehet, hogy nem vagy.

Itt ülök, negyven méter magasan,

odalent köd bóklászik az utcákon,

s hiába kívánnak ragyogni a csillagok,

azért mégis sötét van. Tizenegy óra.

Az imént húgommal beszéltem.

Örült, hogy hívtam. Mégsem lehettem mellette,

pedig forró kakaót a markunkba zárva

most hajnalig beszélgetnénk. Aztán megölelne.

És én megölelném.

Anna. Emlékszel arra a hajnalra?

Júliust írtunk, és búcsúzni kellett.

Párát eregetett a mező, a levegő megállt,

s mi megöleltük egymást.

Valahol, távolabb, megszólalt a vekker

a vonatkalauz ágya mellett.

A hajnal a miénk volt. Zene szólt,

tücsökzene, és nagyon szerettük egymást.

Búcsúzni?

Hiszen tudod, gyűlölök.

A nap végérvényesen meghal,

sosem kel föl többé.

Jövőre? Élünk még?

Kis húgom, annyira törékenyek vagyunk;

megyek az utcán, s valaki kanyarodik,

s még ha hinnéd is: nem lehet így gondolkodni,

de mégis: jön a nagy, fekete autó, gázol,

s aztán a hír: temetnek.

De én szeretek élni, akárcsak te.

Nem jön az autó, csak jöhet,

nem temetnek, csak temethetnek.

Mi van a markomban?

No, kitalálod? Neked hoztam.

Egy maréknyi tavasz, látod?

Égbolt, kéklő,

dél van, fénylő;

virágok, milljó,

melletted oly jó…

A tény, hogy szeretlek,

levélként pattan a rügyből,

bár a titok, hogy miként

lesz levél a parányi kezdetből,

ezer esztendős.

Legyen ennyi a csoda:

levél vagyunk mi ketten,

egyre zöldebbek, egyre teltebbek,

és nincsen ősz, ami megölne minket.

Ami adatott: a nyár,

a párás mező,

a derengő fény a hajnali horizonton,

és az ölelés:

szavak nélküli szónoklat arról,

hogy te és én

összetartozunk.

Pécs, 2002. december 29.

Nahát, persze, hogy az ember kikapcsolja a munkát, de a rádió(sa)t nem lehet. Már délután, amikor a hegyről elindultunk a városba, éreztem, hogy a felvevőt magammal kell hoznom. Ajtózárás előtt visszamentem érte a házba. Aztán a családdal a rádió udvarán parkoltunk, hogy onnan rajzunk majd kifelé a belvárosba, séta gyanánt. No akkor a kocsiban maradt a magnó, de még akkor is szólt a hatodik érzék, hogy ne hagyd itt.

Hagytam.

Nagyjából négyszáz métert haladtunk a Széchenyi tér felé, amikor megtudtam, hogy miért is kell mindig a "hatodik érzékre" figyelni. Egy fiatalember három, igazán különleges hangszeren nyomta az utcazenét a Városház köz mellett. Egy másfél méteres furulyán, továbbá két extrém dudán.

Hát akkor persze visszaséta a kocsiig, felvevő kivesz, visszaséta az utcán, felvétel indul. Aztán kiderült, hogy ez az igazi világzene: egy japán fiú - aki egy bolgár egyetemen tanul jelenleg népzenét - szlovák és bolgár dudán, valamint szlovák mittudoménmicsodán játszik horvát, szlovák és magyar dallamokat egy pécsi utcán. Hey-ho, let's go. Én meg simán a kocsiban hagytam volna a magnót. Idiot.

De végül a beszélgetést rögzítettük (angol nyelv érdekesen), és rövidesen adásba kerül.

Hát ennyit a hatodik érzékről, de nem a Bruce Willisről.

Másfél óra alatt rengeteg hó esett ma.Háromszor lapátoltam, háromszor hiába. Nagy-nehezen lejutottam a hegyről, felfelé már egészen más a helyzet. Az Alföldön sokkal könnyebb ez, pláne, hogy ott ma nem esett a hó. Ennek örömére megyek valami vacsoráért a boltba.

 De majd lesz ilyen, nemsokára. Egyelőre csak itt árulom el mindenkinek, hogy május 24-én, amikor Dójika éppen 3 éves lesz, Alma együttes-koncert lesz Szekszárdon. Na ez lesz neki a nagy meglepetés! Csak addig hogyan ne mondjuk el neki?

Kezdődik itt valami és folytatom is nemsokára.