Ezt a nevet akkor adtam neki, amikor felszentelése után ötven évvel aranymisés lett. A rádióműsornak is ez lett a címe, papságának ötvenedik évében portréműsort készítettem róla, vele. Lőrincz Sándor, a keszüi csibészgyerek, ahogy mondta egyszer, tán épp e beszélgetés során. A Havihegy szerelmese, megannyi szentmise, esküvő, keresztelő, bérmálás, utolsó kenet, temetés szolgája.

1987-ben ismerkedtem meg vele – akkoriban ő még Pécs-Szabolcsfaluban volt plébános, egészen pontosan 1982-től 1991-ig. Apám, akinek a hetvenes években azt javasolták, hogy hivatása révén illene párttagnak lennie (egyszer némi megrovást kapott, mert a nyakában pedig egy vékony aranyláncon a keresztszülőktől kapott aprócska Szűz Mária-medált hordott, csak hát egyszer ugye kilógott az ingéből és persze volt, aki észrevette és jelentette), szóval apám, amikor már kettesben éltünk, úgy döntött, hogy megkereszteltet római katolikusnak. Nem verte nagy dobra: én tudtam és ő, no meg Sándor atya, akinek a szabolcsfalui paplakban mutatott be. Előtte elmondta, hogy ő, apám szeretné ezt, hagyomány a családban régóta, én meg csak hallgattam, mert nem olyan famíliában és időszakban nőttem fel, ahol és amikor ez csettintésre szóba került volna. A fater elmondta, hogy néhányszor elmegyek majd a Sanyi bácsihoz, felszállok a 21-es buszra a pécsi buszpályaudvarnál és a végállomáson leszállok, ott áll a templom, mellette lakik Sanyi bácsi. Emlékszem az illatra, ami a házban fogadott, a bútorokra és őrá, a mosolygós emberre, akit mindig fekete ruhában láttam, mindig alacsony, ősz hajú és sovány volt, mindig szemüveges és ami az évtizedek során nagyon fontos volt számomra és számára is: a világ történéseit, beszélgetéseinket mindig jó humorral fűszerezte. Apám azt is hozzátette akkor, hogy a Sanyi bácsi sok érdekes dolgot mond majd nekem, de nem kell ám mindent elhinni neki! Így indultam első hittanórámra, ami magánóra volt és az is maradt, mert amint már írtam is, a biztonság kedvéért nem a világ szeme láttára zajlott.

Őszinte leszek: semmire nem emlékszem abból, amit azokban a hetekben hallottam tőle. Arra viszont igen, hogy többször tudakolta, hogy szeretnék-e én kérdezni? Egy kérdésemre egészen jól emlékszem, a Frigyládával volt kapcsolatos, ami azért érdekelt nagyon, mert néhány évvel azelőtt vetítették a magyar mozik az első Indiana Jones-filmet és ez ifjúkorom egyik meghatározó filmes élménye volt. S hogy mi mindent mondott az atya a Frigyláda történetéről? Nem tudom már, illetve lehet, hogy az akkor elmondottak egybemosódtak azzal, amit évekkel később, teológiai tanulmányaim során olvastam a szövetség ládájáról.

A keresztelőm 1987 őszén volt a Havihegyi kápolnában. Emlékszem, jeleznem kellett az általános iskolában egyik tanáromnak, hogy néhány óráról hiányzom majd azon a napon. Mikor  a tanár néni megkérdezte, hogy miért is, gyermeki őszinteséggel elmondtam – feltűnt, hogy kikerekedtek a szemei, de akkor még nem fogtam fel, miért. Mindamellett ennyi évesen nem tulajdonítottam nagyobb jelentőséget az eseménynek. Apám akarta, legyen úgy, szép szokás, ennyi. Akkor legalábbis még így gondolkodtam a rám váró szertartásról. Ennek nyomán talán senki nem csodálkozik azon, hogy mikor úton voltunk a zötyögő Trabanttal a kápolna felé, én a hátsó ülésen a még a Miatyánkot gyakoroltam, nehogy véletlenül kihagyjak egy sort belőle.

Négyen voltunk. Sándor atya, apám, nagynéném, mint keresztanya és én. Zárt ajtók mögött. Nem rontottam el a Miatyánkot, víz csorgott a fejemre és arra is emlékszem, hogy közösen tartottunk egy égő gyertyát, miközben az imát mondtuk. A szertartás után készült néhány fénykép a kápolnától délre lévő kőkeresztnél, nyakamban akkor már ott lógott a pici arany kereszt, nyakláncon. Az iskolában nem kellett hordanom.

Nem sokkal később ismét hittanra jártam az atyához, akkor már az elsőáldozás miatt. Talán épp a következő év tavaszán, 1988-ban, legkésőbb 1989-ben. Emlékszem a gyónásomra – elsőáldozás előtt kötelező volt. Vittem magammal egy kis cetlit a szabolcsfalui templom gyóntatószékébe, felírtam, hogy mit illik vagy mit kell elmondanom. Bevallottam, hogy kipróbáltam a cigarettát. (S most, hogy ezt írom, jövök rá, hogy 1989 tavasza volt ez, mert az első cigit az egyik cimborám dugta a számba egy iskolai országjáráson, Szegeden, 1988 őszén.) Elmondtam, hogy néha szoktam mérgeskedni és csúnyán beszélni. Volt, amiről nem beszéltem, mert egy szégyenlős, gátlásos, tizenhárom éves kamasz nem szokta reklámozni például azt, hogy magához nyúlt. Három Miatyánk lett a penitencia, Sándor atya mellém ült, együtt mondtuk el.

Az elsőáldozás ismét a Havihegyen zajlott, de akkor már nem magánórán, hanem a vasárnapi, talán húsvéti szentmisén. A kápolna megtelt, az ostyát nem a számba, hanem a kezembe kértem (apám tanácsolta) és sokáig küzdöttem vele, mert – tapasztalat híján – az első pillanatban szinte az egész a szájpadlásomra tapadt és nagyon nehezen jött le. A perselybe öt forintot tettem.

Évek teltek, gimnazista koromban megismerkedtem a pécsi, adventista fiatalsággal és közéjük, az ő ifjúsági bibliaköreikre kezdtem járni a Petőfi utcába. Nem mellékesen egy lány miatt is, akinek udvaroltam. A fater kétségbeesett, úgy hitte, viszi a szekta a fiát, megbolondítják, ki tudja, mi lesz vele! Utóbb tudtam meg, egy-két évvel ezelőtt épp Sándor atya mesélte el, hogy apám felkereste abban az időben, hogy valamiképpen beszéljen már a lelkemre, hogy ha már mindenképpen hinni akarok, járjak a szentmisére és ne legyek valami furcsa, szombatista szekta áldozata, mire az atya azt válaszolta apámnak: ne bántsad a fiad, örülj, hogy hisz Istenben, ők is velünk vannak!

1997-ben háromszáz éves lett a Havihegyi kápolna. Akkor már együtt dolgoztam apámmal a Pécsi Rádióban és nagy napra készültünk: az augusztusi búcsú idejére, vasárnapra egész napos közvetítést terveztünk. Délelőtt a rádió egyenesben adta a magyar nyelvű szentmisét, előtte-utána beszélgetések a kápolna előtti mandulafák alatt, délután ismét közvetítés, nyereményjátékkal, zenével fűszerezetten.

Vasárnap reggel borult égre, viharos szélre ébredtünk. Apámmal buszra szálltunk, arcán aggódás: hogy lesz ebből kültéri műsor? Mikor felértünk, két technikusunk lobogó hajjal várt minket, apám széttárta a kezét. S mégis, mire a műsor elindult, kisütött a nap, csak a szél maradt, ami azért zavarhatja a mikrofont és a jókedvet. Emlékszem, én voltam az, akinek jelt kellett adni, mikor szólaljon meg a csengő odabent, a mise kezdetén. Apám végszavazott, intett nekem, én intettem dr. Bőgner Miklósnak (aki Sándor atyával és Platthy Ivánnal közösen jegyzi a Havihegyi búcsúskönyvet) és kezdődött a szertartás.

A műsorban aztán egymásnak adták a kilincset a pécsiek, havihegyiek, mindenki, aki számított a három évszázados kápolna jelenkori történetében, az alpolgármestertől kezdve a zarándokokon át Járányi mézeskalácsosig bezárólag. Köztük volt Lőrincz Sándor is, a Havihegy alázatos szolgája – vele indult és vele zárult a műsor, aminek délutáni óráit a technikai felszerelést szállító gépkocsi hátsó ülésén oldottuk meg – ez lett a széltől mentes alkalmi stúdió.

Jöttek évek, apám 2003-ban nyugdíjba vonult, attól kezdve én voltam az, aki évről-évre felkerestem az atyát augusztus elején, hogy elmondja a rádióhallgatóknak: a havihegyi búcsú idén is várja a híveket. Sosem mondott kétszer egyformát, még akkor sem, ha a sokadik interjúnál tartott. Mindig mondott aktuálisat, még akkor is, ha a hagyomány elmúlt háromszáz éves. Fáradhatatlannak tűnt, mert valószínűleg az is volt.

2009-ben meghalt apám. Csúnya körülmények közt. Mivel épp távol voltam, a Pécsett élő rokonok nem hozták tudtomra. Egy héttel később egy ismeretlen ismerős segített megtudni a hírt, elindítva ezáltal bennem egy olyan tömött, fullasztó folyamatot, ami talán azóta sem ért véget. Kérdezhetné bárki, hogyhogy nem tudtam róla? Egy hétig nem kerestem apámat? Bizony nem, egészen pontosan kilenc hónapig, mint ahogy ő sem engem. Hogy ez miért alakult így, hosszú lenne elmesélni most, korábbi írásomban már gondolkodtam erről. Nem ez volt az első eset, ami apákkal és fiakkal megtörtént.

Az atya az elsők között volt, akit felkerestem. Elmondtam neki, hogy mi történt, rögtön azt válaszolta, hogy az egyetlen megoldás számomra, a helyzet feloldására a rokonokkal való párbeszéd kell, hogy legyen, ám ez azóta sem valósult meg. Nem rajtam múlt. Sanyi bácsi nagyon sajnálta, hogy az ő rádiós barátjától nem tudott elbúcsúzni, pedig a Jézus Szíve plébániatemplom a 400 Ágyas Klinika szomszédságában áll, ő pedig rendszeres vendége volt a rettegett hatodik emeletnek, ahol az intenzív osztály ápoltjait látogatta meg, ahová sok alkalommal az utolsó kenetet vitte. Ám apám kórházba vitele is titkos volt, pláne az intenzív osztályra kerülése. Nem írhatom ide, hogy kitől tudtam meg, mert vannak rokonaim között olyanok, akik emiatt haragudnának rá. Azt viszont leírhatom, hogy mint annyi minden más, ez is a pénzről szólt, mi másról szólt volna.

Apám kérése a hamvasztás volt és az, hogy a hamvakat a Havihegyen szórják el. A hegyen, amelynek közelében felnőtt, a helyen, ahol fiatalként a sziklákon ült és nézte szülővárosát. A hegyen, ahol hívő hitetlenként, szorgos pécsi újságíróként mégis a kápolnát szolgálta, talán mint a gyermekkorát idéző, nosztalgiázó rádióriporter, talán mint az ember, aki próbált hinni abban, amiről odabent, a kápolnában a pap beszélt. Az ember, aki próbált hinni Istenben, bár mindig azt vallotta, hogy „nézd, Miklós, én úgy vagyok vele, hogy odaátról még nem jött vissza senki és még senki mondta el, mi van ott, ha egyáltalán van ott valami...”

Sándor atyát ekkor, egyetlen egyszer láttam felindultnak. Nem nagyon, de észrevehetően. Nem tetszett neki, hogy mások rendelkeztek olyasmi felől, ami már megmásíthatatlan. Gondolkodtam azon, hogy megkérjem, keresse meg az említett rokonokat, próbáljon meg tárgyalni velük és a lelkükre beszélni, hogy ez így nem megoldás, hogy meg kell békélni legalább egy bizonyos fokig vagy bizonyos időre; hogy a halál egy olyan határ, ami ki kell, hogy iktassa a haragot. Talán meg is tette volna. Ám  a kérés végül elmaradt, mint ahogy a megbékélés is. 

Sándor atya imádkozott apám lelki üdvéért, a következő misén megemlékezett róla és halovány mosollyal hallgatta, amikor elmondtam, hogy régi, rádiós barátja – kérése szerint – ott nyugszik a Havihegyen, mert legjobb ismereteim szerint a rokonok e szóbéli rendelkezésnek eleget tettek.

Tavaly augusztusban találkoztunk utoljára. Megjött a keresztfiam! - így köszöntött a havihegyi sekrestyében, aztán az emeletre mentünk, ott adott interjút a rádiónak, a zarándokokat fogadó néniktől sütit is kaptam. Idén viszont, a búcsú idején épp Ausztriába utaztunk, nyaralásra. Sajnálom. Szívesen találkoztam volna vele.

Azt mondják, az íróasztalra borulva aludt el este. Azt mondják, hogy nagyon szerette volna, hogy ilyen legyen a vége: gyors. Szerette a Jóisten, meghallgatta a kérését, ha az iménti, városi félmondatok, melyek délelőttől érkeztek a telefonomra, igazak.

Hiányzol, Sándor bátyám, hiányzik az aranyos pap. Remélem, találkozunk még. Remélem, mert olvastam Pált és hiszem, amit írt, még akkor is, ha most nehéz nem bánkódni.

"Nem akarom továbbá, atyámfiai, hogy tudatlanságban legyetek azok felől, akik elaludtak, hogy ne bánkódjatok, mint a többiek, akiknek nincsen reménységük. Mert ha hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadt, azonképpen az Isten is előhozza azokat, akik elaludtak, a Jézus által ő vele együtt. Mert ezt mondjuk nektek az Úr szavával, hogy mi, akik élünk, akik megmaradunk az Úr eljöveteléig, nem előzzük meg azokat, akik elaludtak. Mert maga az Úr riadóval, arkangyal szózatával és isteni harsonával leszáll az égből: és feltámadnak először akik meghaltak a Krisztusban; azután mi, akik élünk, akik megmaradunk, elragadtatunk velük együtt a felhőkön az Úr elébe a levegőbe; és ekképpen mindenkor az Úrral leszünk. Annakokáért vigasztaljátok egymást e beszédekkel.”

Isten veled, barátom. Este ott jártam, ne aggódj, égnek a mécsesek a havihegyi kápolnában.

(Az írás elején említett portré a YouTube-on meghallgatható.)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.