Nahát, persze, hogy az ember kikapcsolja a munkát, de a rádió(sa)t nem lehet. Már délután, amikor a hegyről elindultunk a városba, éreztem, hogy a felvevőt magammal kell hoznom. Ajtózárás előtt visszamentem érte a házba. Aztán a családdal a rádió udvarán parkoltunk, hogy onnan rajzunk majd kifelé a belvárosba, séta gyanánt. No akkor a kocsiban maradt a magnó, de még akkor is szólt a hatodik érzék, hogy ne hagyd itt.

Hagytam.

Nagyjából négyszáz métert haladtunk a Széchenyi tér felé, amikor megtudtam, hogy miért is kell mindig a "hatodik érzékre" figyelni. Egy fiatalember három, igazán különleges hangszeren nyomta az utcazenét a Városház köz mellett. Egy másfél méteres furulyán, továbbá két extrém dudán.

Hát akkor persze visszaséta a kocsiig, felvevő kivesz, visszaséta az utcán, felvétel indul. Aztán kiderült, hogy ez az igazi világzene: egy japán fiú - aki egy bolgár egyetemen tanul jelenleg népzenét - szlovák és bolgár dudán, valamint szlovák mittudoménmicsodán játszik horvát, szlovák és magyar dallamokat egy pécsi utcán. Hey-ho, let's go. Én meg simán a kocsiban hagytam volna a magnót. Idiot.

De végül a beszélgetést rögzítettük (angol nyelv érdekesen), és rövidesen adásba kerül.

Hát ennyit a hatodik érzékről, de nem a Bruce Willisről.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.