Nem lehet, hogy nem vagy
2009.03.18. 23:35
Eltelt két hónap azóta, hogy elbúcsúztam Ásmány Annától.
Anna. Bizonyára többen akadtak fenn azon, hogy mi ez a "fogadott húg - fogadott báty" történet, tipikusan az óvoda farönkökből épült játékházikójában születnek ilyen testvéri kapcsolatok, no de mindegy, mondanánk egyszerre: Anna barát, Anna testvér, Anna, aki megölel és akit megölelhetek.
Lélekben.
Anna nincs, ehhez a számhoz nincs előfizető hozzárendelve (Vodafone), a felhasználó nem található, lehet, hogy régen jelentkezett be utoljára (Skype). Egy éve szemtől szemben ültünk a rádió stúdiójában este, és ő bebizonyította, hogy a Deep Forest dalának, a Freedom Cry-nak, amiben a faluvégen megtalált Rostás Huttyán Károly bácsi magyar szavakat kiabál, igenis van értelme. Leírta nekem, azóta sem találom, pedig én csak azt értem, hogy "KISANGYALOM"...
Kisangyalom, Anna. A faliújságon a fényképet nem tudom megölelni; olyan rossz, hogy nem vagy itt. Képtelen vagyok felfogni, hogy az a por vagy, amit a kertben szétszórok, miután reggel kihamuzom a kályhát. Hó esett rád, eső mosott. Nem lehet, hogy nem vagy.
Itt ülök, negyven méter magasan,
odalent köd bóklászik az utcákon,
s hiába kívánnak ragyogni a csillagok,
azért mégis sötét van. Tizenegy óra.
Az imént húgommal beszéltem.
Örült, hogy hívtam. Mégsem lehettem mellette,
pedig forró kakaót a markunkba zárva
most hajnalig beszélgetnénk. Aztán megölelne.
És én megölelném.
Anna. Emlékszel arra a hajnalra?
Júliust írtunk, és búcsúzni kellett.
Párát eregetett a mező, a levegő megállt,
s mi megöleltük egymást.
Valahol, távolabb, megszólalt a vekker
a vonatkalauz ágya mellett.
A hajnal a miénk volt. Zene szólt,
tücsökzene, és nagyon szerettük egymást.
Búcsúzni?
Hiszen tudod, gyűlölök.
A nap végérvényesen meghal,
sosem kel föl többé.
Jövőre? Élünk még?
Kis húgom, annyira törékenyek vagyunk;
megyek az utcán, s valaki kanyarodik,
s még ha hinnéd is: nem lehet így gondolkodni,
de mégis: jön a nagy, fekete autó, gázol,
s aztán a hír: temetnek.
De én szeretek élni, akárcsak te.
Nem jön az autó, csak jöhet,
nem temetnek, csak temethetnek.
Mi van a markomban?
No, kitalálod? Neked hoztam.
Egy maréknyi tavasz, látod?
Égbolt, kéklő,
dél van, fénylő;
virágok, milljó,
melletted oly jó…
A tény, hogy szeretlek,
levélként pattan a rügyből,
bár a titok, hogy miként
lesz levél a parányi kezdetből,
ezer esztendős.
Legyen ennyi a csoda:
levél vagyunk mi ketten,
egyre zöldebbek, egyre teltebbek,
és nincsen ősz, ami megölne minket.
Ami adatott: a nyár,
a párás mező,
a derengő fény a hajnali horizonton,
és az ölelés:
szavak nélküli szónoklat arról,
hogy te és én
összetartozunk.
Pécs, 2002. december 29.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.