1987 vége felé, amikor egy novemberi ujjműtétet követően hazakerültem a Gyermekklinikáról a Bajcsy utcai szobámba, volt egy sírós estém.

Tizenkét éves voltam és éppen akkor történt, hogy anyám és nővérem elhagyta a lakást és a Madách utcába költözött. Egy este lefeküdtem aludni és mielőtt lecsuktam volna a szemem, valami kósza gondolat nyomán - hogy ezek hogyan születnek meg egy tizenkét éves fiúcska fejében, nem tudom... -, szóval, egyszercsak az jutott eszembe, hogy ugye most írunk 1987-et, de egyszer biztosan lesz olyan, hogy 2000, igaz, csak 13 év múlva. Első pillanatra ez nagyszerű gondolatnak tűnt, aztán néhány perc múlva elkezdtem tovább görgetni a számokat:

2000-ben én, Kovács Miklós huszonöt éves leszek.

2000-ben az anyám ötvenkét éves lesz.

2000-ben apám hatvanegy éves lesz.

2000-ben a nővérem harminc éves lesz.

Mindez borzasztó módon visszhangzott akkor a fejemben, a lekapcsolt villany mellett a sötét szobában, merthogy én tizenkettő voltam, anyám harminckilenc, apám negyvennyolc, a nővérem pedig tizenhét. Forgolódtam az ágyamban, egyszercsak rámtört a sírás, a felismerés sírása, hogy halandók vagyunk és egyszer, valamikor, talán jó sokkal 2000 után meg fogunk halni. Erre a felismerésre persze minden fiatal eljut egy napon, kérdés persze, hogy ki mekkora jelentőséget tulajdonít neki. Akkor én egyedül voltam a szobában, nem volt, aki megvigasztaljon, így sírtam magam álomba.

Most 2011 van. Egészen más az idő mértéke. Túl 2000-en, sőt 2010-en inkább a napokat számolom: remélem, még jó sok van belőlük, együtt a családommal, a gyerekekkel és azokkal, akik kiszínezik a hétköznapokat.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.