Eltelt két hónap azóta, hogy elbúcsúztam Ásmány Annától.

Anna. Bizonyára többen akadtak fenn azon, hogy mi ez a "fogadott húg - fogadott báty" történet, tipikusan az óvoda farönkökből épült játékházikójában születnek ilyen testvéri kapcsolatok, no de mindegy, mondanánk egyszerre: Anna barát, Anna testvér, Anna, aki megölel és akit megölelhetek.

Lélekben.

Anna nincs, ehhez a számhoz nincs előfizető hozzárendelve (Vodafone), a felhasználó nem található, lehet, hogy régen jelentkezett be utoljára (Skype). Egy éve szemtől szemben ültünk a rádió stúdiójában este, és ő bebizonyította, hogy a Deep Forest dalának, a Freedom Cry-nak, amiben a faluvégen megtalált Rostás Huttyán Károly bácsi magyar szavakat kiabál, igenis van értelme. Leírta nekem, azóta sem találom, pedig én csak azt értem, hogy "KISANGYALOM"...

Kisangyalom, Anna. A faliújságon a fényképet nem tudom megölelni; olyan rossz, hogy nem vagy itt. Képtelen vagyok felfogni, hogy az a por vagy, amit a kertben szétszórok, miután reggel  kihamuzom a kályhát. Hó esett rád, eső mosott. Nem lehet, hogy nem vagy.

Itt ülök, negyven méter magasan,

odalent köd bóklászik az utcákon,

s hiába kívánnak ragyogni a csillagok,

azért mégis sötét van. Tizenegy óra.

Az imént húgommal beszéltem.

Örült, hogy hívtam. Mégsem lehettem mellette,

pedig forró kakaót a markunkba zárva

most hajnalig beszélgetnénk. Aztán megölelne.

És én megölelném.

Anna. Emlékszel arra a hajnalra?

Júliust írtunk, és búcsúzni kellett.

Párát eregetett a mező, a levegő megállt,

s mi megöleltük egymást.

Valahol, távolabb, megszólalt a vekker

a vonatkalauz ágya mellett.

A hajnal a miénk volt. Zene szólt,

tücsökzene, és nagyon szerettük egymást.

Búcsúzni?

Hiszen tudod, gyűlölök.

A nap végérvényesen meghal,

sosem kel föl többé.

Jövőre? Élünk még?

Kis húgom, annyira törékenyek vagyunk;

megyek az utcán, s valaki kanyarodik,

s még ha hinnéd is: nem lehet így gondolkodni,

de mégis: jön a nagy, fekete autó, gázol,

s aztán a hír: temetnek.

De én szeretek élni, akárcsak te.

Nem jön az autó, csak jöhet,

nem temetnek, csak temethetnek.

Mi van a markomban?

No, kitalálod? Neked hoztam.

Egy maréknyi tavasz, látod?

Égbolt, kéklő,

dél van, fénylő;

virágok, milljó,

melletted oly jó…

A tény, hogy szeretlek,

levélként pattan a rügyből,

bár a titok, hogy miként

lesz levél a parányi kezdetből,

ezer esztendős.

Legyen ennyi a csoda:

levél vagyunk mi ketten,

egyre zöldebbek, egyre teltebbek,

és nincsen ősz, ami megölne minket.

Ami adatott: a nyár,

a párás mező,

a derengő fény a hajnali horizonton,

és az ölelés:

szavak nélküli szónoklat arról,

hogy te és én

összetartozunk.

Pécs, 2002. december 29.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.