Az évek során rá kellett jönnöm, hogy az átlagosnál mozisabb családba születtem. Bár nem ismertem apám keresztapját, a híres Keresztapit, a pécsi Apolló Mozi főgépészét, név szerint Stinner Mátyást, mégis ő volt az, aki valószínűleg erőteljesen terelgette a családot valami kézzelfoghatatlan, mégis természetes úton a mozgókép csodája, az ezüst vászon tükröződése felé.

Később anyai nagyanyám, nyugdíjazása után (akkor nőknél ez még 55 év volt) a Baranya Megyei Moziüzemi Vállalatnál kapott munkát, ott töltött még szorgos éveket, pontosan tizenötöt. Először az igazgató - nekem Miklós bácsi - titkárnője volt, aztán a Park Mozi főbüfése. Pattogatott kukoricával, narancsos Cappy-vel és kólával, valamint Bounty csokival.

Apám újságíró volt, ennek révén - néhány felnőtt sajtóssal egybekötve - a városban elsőként láthattam a premierfilmeket. Emlékszem, a néhai Kossuth Klubmozi volt a sajtóvetítések helye, csütörtök délutánonként 2 órakor. Amikor a film első tekercse lepergett, onnan vitték tovább a premier moziba a várva várt alkotást. A korhatár sem nagyon számított, sőt, a legtöbb alkalommal valamelyik cimborámat is vihettem magammal. Így lett szerencsés Döme és Frici. A dolog egyszerű volt: iskola után irány a Gábor utca, föl a mamához, kabát le, cukorka kézbe (popcorn akkor még nem járt a mozihoz) és irány a hangulatos, mindössze tán hatvan-hetven férőhelyes terem.

Mondjuk, Frici barátom sokat törlesztett az ingyen mozikért, mert az ő nagybátyja pedig az Ifjúsági Házban volt mozigépész, így ritka volt az olyan vasárnap délután, hogy ne ott lógtunk volna az "Íhában". Persze volt, amikor elzavartak, például a Nyolcadik utas: a Halál-nál a személyi igazolványunkat kérte a jegyszedő, de nemhogy igazolványunk, még személyi számunk sem volt talán... Viszont emlékszem a tömegnyomorra, amikor a Birodalom visszavágra akartunk bejutni és arra is, hogy volt egy srác, becenevén Hofi-1 (azért ez, mert volt egy osztály a Jókaiban, amelyikbe három Horváth Krisztián is járt, így a beceneveket így osztottuk ki: Hofi-1, Hofi-2, Hofi-3), naszóval, amikor az IH-ban néztük a filmeket, addigra Hofi-1 általában már látta ezeket, és mindig elkezdte előre mesélni a poénokat, kábé egy perccel a poén bekövetkezte előtt. Na ilyenkor indult a lavina a sötét teremben, a nyafogás, hogy "Hofi, nemááá...."

Indiana Jones-szal 1985 őszén találkoztam először. Akkor érkezett meg Magyarországra; fogalmunk nem volt róla, hogy nyugaton már 1981-ben bemutatták, sőt, közben elkészült a film második része is. A Kossuth Klubmoziba mentünk a szokásos csütörtök délutáni sajtóbemutatóra, Fricivel nem tudtuk előre, mit fogunk látni a vásznon. Persze ismertük már Spielberg hírét, az E.T.-t megnézhettük (de érdekes módon például a tíz évvel korábban, születésem idején bemutatott Cápát csak ugyanekkor, 1985-ben hozták be Magyarországra). Láttuk a Csillagok háborúját és a Birodalom visszavágot is, így tudtuk, ki is az a Harrison Ford. De amit bár négy éves késéssel, de az ölünkbe kaptunk, az teljesen hazavágott mindkettőnket, sőt, szerintem egy életre meghatározta a kalandfilm, A FILM iránti vonzódásunkat. Legalábbis velem így történt. 1985 októberéről mesélek, véget ért a vetítés, kiléptünk a Gábor utca járdájára a Moziüzemi Vállalat kapuján és hideg volt, de nemcsak az őszi időjárás miatt dideregtem, hanem a film miatt is. Az "Elveszett Frigyláda fosztogatói" minden egyes jelenete újra és újra pergett a szemem előtt. Főként a vége, amikor a Frigyláda megmutatja igazi hatalmát. Emlékszem, évekkel később, amikor apám fű alatt hittanra járatott, és a pap bácsi megkérdezte, mi érdekel a Bibliából, rögtön azt kérdeztem, hogy akkor most hogy is vagyunk ezzel a Frigyláda-történettel?

Aztán 1986-ban ideért hozzánk a "Végzet temploma", már csak röpke két éves késéssel. Ezt a teltházas Park Moziban néztük meg a nagy szerelmek idején Tomival, Vandával és Reginával, a legendás négyessel. Majd jött a harmadik rész 1989-ben, a rendszerváltás évében ezt az epizódot már időben megkaptuk, a külföldi premierrel majdnem egyidőben, ráadásul nagyszerű szinkronnal, Sean Connery magyar hangja például Sinkovits Imre volt. 2008-ban született meg a negyedik rész, naná, hogy az éjféli premiert választottuk és most olvasom, hogy az Indiana Jones-széria ötödik része közelebb van, mint gondolnánk (nyilatkozta ezt az egyik leendő szereplő, az Indy fiát alakító Shia LaBeouf)...

Hát, még remélem, hogy eljön ennek is az ideje; de hogy miért is idéztem fel e néhány bekezdésben a mozis történetem, ami akár regény is lehetne? Nos azért, mert ma van a napja, hogy harminc éve, 1981. június 12-én Indiana Jones bevágtatott a moziterembe és ott maradt a szívemben.

Egyszer készítettem a fejemben egy forgatókönyvet. A film arról szólna, hogy miközben egy neves, termékeny hollywoodi rendező egymás után készíti sikeresebbnél sikeresebb filmjeit, egy vasfüggönyön inneni kisfiú, legyen 11-12 éves, szintén készíti a maga kis amatőr filmjeit, s közben mohón figyeli a moziban a mestert, hogy mit-miképpen csinál. A világ egyik és másik végén is készülnek sorra az alkotások, ugyanazzal a gyermeki szemmel és szívvel - és egy napon (még nem tudom, hogyan) a két út találkozik... de csak egy pillanatra. Hát ez lenne egyszer az én mozim.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.