„LUCIO.
Úgy végzed, mint az egyszeri ajtatos kalóz, ki a tíz parancsolattal szállott a tengerre, csakhogy egyet levakart a tábláról.

2. ÚRFI.

Hogy ne lopj?

LUCIO.
Azt kitörülte.”

(Szeget szeggel, Greguss Ágost fordítása)

Négyszáz évvel azután, hogy megszületett minden idők egyik legfontosabb írója, William Shakespeare (1564 – 1616), a magyarországi Európa Könyvkiadó megjelentette a mester összes művét, szonetteket, verseket, drámákat is belezsúfolva a több ezer oldalas, kétkötetes nyomdatörténeti csodába. A kiadvány gerince olajzöld bőr, ára – az akkori fizetéseket tekintve – komoly összeg volt, 250 forint. Szép kartontokot is kapott, abban lapult a két könyv, a címlapon aranyozott felirattal: Shakespeare.

Ez volt az az évtized, melyben anyám érettségizett, majd tanulni kezdett a pécsi Pedagógiai Főiskolán, magyar-orosz szakon. Tanár soha nem lett belőle, bár kiváló érzékkel született ahhoz, hogy neveljen és gyerekekkel foglalkozzon. Ettől függetlenül, mivel irodalmat tanult és sokat olvasott, egy alkalommal a ’64-es Shakespeare-összest megkapta ajándékul apámtól, aki akkor még csak udvarolt neki. Apám is komoly viszonyban volt az irodalommal és főként a színházzal, amatőr színjátszóként, humoráért sokan szerették Pécsett; ahogy egyszer régi barátja mesélte, igazi bohém volt, társaságban. Az érettségi után rendezői szakra vették fel a budapesti Színművészeti Főiskolára, de végül Pécsett kellett maradnia, mert nagyapám éppen akkor unta meg neje természetét és elköltözött. Apám lett a család eltartója, dolgozni kezdett, nemsokára rádiózni, Kovács nagyanyám meg… hát, ki tudja, mi okból, nem ment el dolgozni, azt mondják.

A Shakespeare-összes tehát az ifjú Kovács család tulajdona lett, mutatós volt a polcon, nem sokat forgatták, legfeljebb egy-egy idézet vagy szonett felidézésének kedvéért.

S a drámák húsz éven át pihentek a polcon, amikor elkezdődött a könyvek kálváriája. 1987-ben anyám válókeresetet adott be a bíróságon: ő volt a következő ember, nagyapám és mások után, aki menekülőre fogta, tizenkilenc év házasság (?) után. Lassan összecsomagolta ingóságait, megkezdődött leendő új otthonának felújítása. Dobozokba kerültek vázák, mécsesek, függönyök – és könyvek. A Shakespeare-kötetek is, gondolván, ő kapta ajándékba. No, ekkor robbant a bomba. Apám ugyanis úgy döntött, hogy nem fizeti ki anyámnak a hátralévő tartozását (a lakás fejében), míg vissza nem kapja a hőn szeretett Shakespeare-t, a drágát, amit ő vett – igaz, ajándékba.

Igazán helyre kis kultikus tárgy lett pillanatokon belül az addig békés kiadványból. Anyám ugyebár tiltakozott, ez zsarolás, apám pedig nem engedett. Tegyük hozzá, hogy 1987-ben 150 ezer forint nem kevés pénz volt. Végül anyám beadta a derekát, vigye a fene Shakespeare-t kovácsimréstül, csak legyen már vége ennek a végletekig feszített felvonásnak.

Emlékszem, apám Trabanttal vitt el engem, a tizenkét éves Kovács Miklóskát a Madách utcáig, a kocsiban átadott egy összehajtogatott újságpapírt, amiről kiderült – lassan esett le, kisfiúként –, hogy abban van a pénz. A nem kevés pénz. Így van, újságpapírban, kellően megalázó módon. Vajon hány napig gondolkodhatott ezen, hogy így, igazán könyörtelen, gonosz módon oldja meg ezt a kérdést? Vajon gondolt-e arra, hogy nekem ehhez semmi közöm? Vajon gondolt-e arra, hogy én még gyerek vagyok?

Mindenesetre felvittem a pénzt anyámnak, ő odaadta a Shakespeare-összes-mindent (nem csomagolta be újságpapírba…) – és a történet itt majdnem véget ért.

Ám a drámák végén többnyire akad fordulat.

Így történt ez 2009 júliusában is, amikor apám meghalt. A lakását néhány napra rá lerabolták, s mire nővéremmel kinyitottuk az ajtót, már a régi, kalandos napokat megélt Shakespeare-összes is elvándorolt a Bajcsy utcából. Úgy emlékszem, talán ez volt az első vagy második tárgy, amiről zúgó fejjel észleltem, hogy nincs ott. Valakinek nagyon kellett, valakinek, aki talán nem is tudott róla, hogy kié is valójában ez a szép kettős könyv, valakinek, aki Pécshez közel, egy kis faluban él, diákoknak tanít irodalmat az iskolában, melynek padjait én is koptattam anno.

Világirodalmat, melynek évszázadai során könyveket égettek, betiltottak, átírtak. S olykor elloptak.

Nekiláttam feldolgozni zenés múltamat, bízva abban, hogy lesz annak jövője is. Amikor megzenésítettük Babits Mihály versét, nem sok időre volt szükség, hogy összeálljon a kép. Zsófival, egykori menyasszonyommal amúgy is így csináltuk: ha megtaláltatott egy igazán jó vers, nagyjából negyed óra kellett ahhoz, hogy dal szülessen belőle. Ebből lett egy második helyezés az 1997-es, pécsi Énekelt versek fesztiválján. Emlékszem, a műsorszámok bemutatása után, de még a gálaest és az eredményhirdetés előtt telefonon beszéltem apámmal, kérdezte, mi a helyzet. Mondtam, hogy jól haladunk, van sok pályázó, határon túli magyarok is, nagyon jó csapatok. Apám akkor azt mondta: készülj arra, hogy a határon túliak nyernek majd... Így is lett, egy munkácsi csapat lett a befutó, mi pedig a másodikak. A lelkünket igazán csak az nyugtatta meg, hogy amikor véget ért a gálaest és a hangszerekkel a buszmegálló felé bandukoltunk, egy figura a közönségből a nyílt utcán utánunk ordította:

- Ti voltatok a legjobbak!!!

Szépen megköszöntük neki. Egy kicsit mi is így éreztük. Az új leoninusok Babitstól engem is megihletett később, született egy vers, amit majd legközelebb itt is bemutatok. Most viszont jöjjön a mester és a Nemez együttes:

Elnémult az éj,

őrizlek, ne félj.

Új utakra kél,

suttogva mesél

és fúj, csak fúj a szél.

Elnémult az éj,

csillagfény zenél.

Nyugovóra tér

és elalszik a tér,

és fúj, csak fúj a szél.

Elnémult az éj,

egy apró gyertyafény

még világít s mesél,

míg lángjához nem ér

és fúj, csak fúj a szél.

Elnémult az éj

s mint óriás citromhéj,

illatozva kél

a sárga holdkaréj,

és fúj, csak fúj a szél.

Elnémult az éj,

őrizlek, ne félj.

Új utakra kél,

a jövőről beszél,

és fúj, csak fúj a szél.

Lassan hat éve, hogy elhunyt I. Totó kutya, aki a világ egyik legszimpatikusabb szálkásszőrű tacskója volt. 1995. április 9-én született, hathetes korában költözött hozzánk és igazi egyéniség volt, mint a szálkásszőrű tacskók általában. Egyenesági ellensége volt Gorilla Öcsinek, aki egy sötétbarna plüss majom volt, felfüggesztve a virágtartóra. Gorilla Öcsire nagyon gerjedt a Totó kutya, már a név kimondásakor is vicsorogni kezdett, majd heves ugatás kíséretében ugrált össze-vissza a Gorilla Öcsi alatti négyzetméteren.

I. Totó kutya 2004 végén halt meg, kilenc éves korában. Beteg volt egy picit, legyengült, de az öreg állatorvos azért csak beadta neki a veszettség elleni oltást és ezzel még aznap kivégezte. Életemben először és utoljára akkor hallottam apámat sírni, mit sírni: zokogott a telefonban. Aztán elmesélte, hogy délután már látszott, hogy nagy baj van. Végül Totó bejött a szobába, apám a fotelban ült, a kutya lefeküdt a szőnyegre, a fejét apám lábfejére tette, és meghalt.

Elvállaltam a temetését, de az kegyetlen este volt: már besötétedett, amikor Totó kutyát saját alvókosarában hazahoztam; zuhogott az eső, jeges szél fújt és én egy zseblámpa fényénél, amit a feleségem tartott, ugyancsak zokogva temettem el a valóban hűséges ebet. I. Totó kutya sírja (neki van) a gyükési kertben, a meggyfák alatt található.

Aztán egy váratlan döntés nyomán három héttel később már megérkezett a Bajcsyba II. Totó, aki ugyancsak szálkásszőrű tacskó, de valamivel rakoncátlanabb volt, mint nagybecsű elődje. Tavaly augusztusban azt hallottam, hogy II. Totó Keszüben él, ott szokott nagyokat sétálni. Remélem, jó egészségben, szép emlékekkel. Íme, a régi VHS-C kazettákon talált mókás pillanatok:

Zsákos Frodó tiszteletét teszi a pécsi Bajcsy utczában. Avagy: kezdődik a Nagy Zrí! Avagy a nagy pakolás. Egyelőre nagyon keveset tudok írni arról, hogy mi mindent csomagolunk össze / dobálunk kukába azon a bizonyos tizedik emeleti, 70 négyzetméteren; majd augusztus elején igyekszem összeszedni magam. Délután, amikor a negyedik zsákot vittük a ház mögött álló konténerbe, egy kukázó hajléktalan megköszönte, hogy vittünk neki cipőket.

Fogalma sem volt arról, hogy milyen cipőt kapott. Ugyanis abban a poros szekrényben kábé ötven évnyi férfi lábbeli tornyosult: vastag talpú őszi cipő, nyári fiatalos darab, vászon, bőr, műbőr, elhasznált-és-Totó-kutya-által-megrágott-mégis-megtartott lábszagú papucs (hátha jó lesz még valamire ugyebár kérném szépen...), sportcipő, kalucsni, birodalmi lépegető, továbbá táncoló fekete lakkczipők a legendás KPVDSZ táncziskolából, az előző évszázadból.

Szóval, kezdődik a szanálás és a búcsúzás. Azt hiszem, erről tényleg írok még augusztusban - abban a hónapban, amikor lezárul életem röpke, harminckét éves szakasza. Harminckét esztendő, hetven négyzetméter a magasban. Minden saroknak meséje van, még akkor is, ha panelmeséje. De én szeretem.

Hát, ennyi volt az első év.

Bózsva, 2010. július 7. 4:14

Nem sokkal, tán néhány nappal azelőtt, hogy harmincöt éves lettem, meseszép álmot láttam. Tényleg ez lehet a forduló? Apám is írt egyszer erről: harmincöt éves korától fogva egyre inkább visszatértek álmában a gyermekkori emlékek; egyre plasztikusabbak, egyre életszerűbbek lettek, holott csak az agy egyre fogyó sejtjeinek éjszakai játékai voltak, csillogó gyöngyök, mesés mozzanatok. De mégis, mégis… álmok voltak, melyek egy létező valóságból táplálkoztak, igaz, évtizedek lerakódott múltjából.

Álmomban Pécsett, a Bajcsy utcában voltam. A lakás nagyjából olyan volt, mint most: élet már nemigen volt benne és fogyni kezdtek a tárgyak. Ott voltam, ott laktam álmomban… és egy estén hazajött a halott apám.

Hazajött Apa, visszatért a kórházból, holott tudtam, hogy egyszer már meghalt. Meghalt, nem is olyan régen.

Megfiatalodott. Pontosan olyan volt, mint a régi fényképeken, mondjuk 1971-ben; nem érte el még a száz kilogrammot s a zakója egyáltalán nem feszült rajta. Barkója sűrű volt, mint anno, amikor az volt a divatos.

Nem volt mérges, inkább békés. A szekrényeket kinyitottuk, de nem találta az ingeit, persze, hogy nem, mert azokat kidobtuk, mert úgy tudtuk, hogy halott, és a halottnak már nem kell az ing.

Aztán az éjszaka kellős közepén, éjfél és éjjel kettő között, egyszercsak elment otthonról, a Bajcsy utcai lakásból. A sötét előszobában, álmomban, roppant mód kíváncsi voltam, vajon hová megy. Valami randevút emlegetett, de semmi többet – halkan kilépett a lépcsőházba, onnan a liftbe, s ment tovább, mint a kamasz, akit elvarázsolt az éjszaka hársillatú, nyári szerelme.

Az álomszerű-filmszerű vágás után a pécsi belvárosban álltam, egészen pontosan a Király utcában, ahol viszont épp olyan burkolatfelújítás volt, mint ezekben a napokban, 2010-ben. Éjszaka volt, s én koslattam apám után, aki lefogyott, vagy talán meg sem hízott, testén a legendás, szürke, csíkos-vonalas-kockás divatzakó, ami talán még most is ott lóg a vállfán, a múltszagú szekrényben, és megyek utána, és kérdezem a kihalt utca közepén:

- Csak nem összejöttél a kórházban valami doktornővel?

De Apa nem válaszol, csak mosolyog; a Felsőmalom utcához érünk, ahol kelet felől balra fordul, az utca lámpái sárgásan hunyorognak az éjszakai járókelők kedvéért… és az egyik kirakat mellett ott áll anyám, világos, tán fehér ruhában, rövid, nyári szoknyában, titokzatosan mosolyog, apám mellé lép, átöleli, én meg ott állok, a pécsi Király utca és Felsőmalom utca sarkán és zokogok – szólni próbálok, de nem sikerül.

Mert sosem láttam ilyet, sosem láttam apámat, amint anyámat öleli; és az a titokzatos, bátorító arc, anyám arca, tán sosem nézett így rám. Így talán sohasem mondták anyám szemei, az arca, hogy: igen, igen, pici fiam… Sosem éreztem magam ilyen biztonságban, sosem láttam beteljesülni azt a szeretetet, amit álmomban, akkor, igen.

Felébredtem. Sötét a szoba. Igen, igen. Apám anyámat ölelte, s tudták, hogy látom őket ott, Pécsen, a Felsőmalom utcában. Sőt. Álmomban úgy éreztem: akarták, hogy lássam. Hogy üzenjenek: voltak pillanatok, múló, de becsületes pillanatok, amikor valóban szerették egymást. Pillanatok, amikor a nővérem fogant, pillanatok, amikor én fogantam. Momentumok, mint amikor igent mondtak. Pillanatok, amikbe mégiscsak lehet kapaszkodni. Amikbe muszáj kapaszkodni. Amikbe próbálok kapaszkodni.

Igen.

Igen.

Basszus, eltelt éppen öt hónap, és elfelejtettem itten belinkelni eztet:

Szerintem érdemes.

Pécs uránvárosi részéről került fel egy nagyszerű videó a jutyubra:

S közben elkészült a második rész is (szerk.: 2010.07.26.)

Úgy döntöttem, hogy megírom és megpróbálom kiadatni.

Íme, az előzetes: