Ezt a nevet akkor adtam neki, amikor felszentelése után ötven évvel aranymisés lett. A rádióműsornak is ez lett a címe, papságának ötvenedik évében portréműsort készítettem róla, vele. Lőrincz Sándor, a keszüi csibészgyerek, ahogy mondta egyszer, tán épp e beszélgetés során. A Havihegy szerelmese, megannyi szentmise, esküvő, keresztelő, bérmálás, utolsó kenet, temetés szolgája.

1987-ben ismerkedtem meg vele – akkoriban ő még Pécs-Szabolcsfaluban volt plébános, egészen pontosan 1982-től 1991-ig. Apám, akinek a hetvenes években azt javasolták, hogy hivatása révén illene párttagnak lennie (egyszer némi megrovást kapott, mert a nyakában pedig egy vékony aranyláncon a keresztszülőktől kapott aprócska Szűz Mária-medált hordott, csak hát egyszer ugye kilógott az ingéből és persze volt, aki észrevette és jelentette), szóval apám, amikor már kettesben éltünk, úgy döntött, hogy megkereszteltet római katolikusnak. Nem verte nagy dobra: én tudtam és ő, no meg Sándor atya, akinek a szabolcsfalui paplakban mutatott be. Előtte elmondta, hogy ő, apám szeretné ezt, hagyomány a családban régóta, én meg csak hallgattam, mert nem olyan famíliában és időszakban nőttem fel, ahol és amikor ez csettintésre szóba került volna. A fater elmondta, hogy néhányszor elmegyek majd a Sanyi bácsihoz, felszállok a 21-es buszra a pécsi buszpályaudvarnál és a végállomáson leszállok, ott áll a templom, mellette lakik Sanyi bácsi. Emlékszem az illatra, ami a házban fogadott, a bútorokra és őrá, a mosolygós emberre, akit mindig fekete ruhában láttam, mindig alacsony, ősz hajú és sovány volt, mindig szemüveges és ami az évtizedek során nagyon fontos volt számomra és számára is: a világ történéseit, beszélgetéseinket mindig jó humorral fűszerezte. Apám azt is hozzátette akkor, hogy a Sanyi bácsi sok érdekes dolgot mond majd nekem, de nem kell ám mindent elhinni neki! Így indultam első hittanórámra, ami magánóra volt és az is maradt, mert amint már írtam is, a biztonság kedvéért nem a világ szeme láttára zajlott.

Őszinte leszek: semmire nem emlékszem abból, amit azokban a hetekben hallottam tőle. Arra viszont igen, hogy többször tudakolta, hogy szeretnék-e én kérdezni? Egy kérdésemre egészen jól emlékszem, a Frigyládával volt kapcsolatos, ami azért érdekelt nagyon, mert néhány évvel azelőtt vetítették a magyar mozik az első Indiana Jones-filmet és ez ifjúkorom egyik meghatározó filmes élménye volt. S hogy mi mindent mondott az atya a Frigyláda történetéről? Nem tudom már, illetve lehet, hogy az akkor elmondottak egybemosódtak azzal, amit évekkel később, teológiai tanulmányaim során olvastam a szövetség ládájáról.

A keresztelőm 1987 őszén volt a Havihegyi kápolnában. Emlékszem, jeleznem kellett az általános iskolában egyik tanáromnak, hogy néhány óráról hiányzom majd azon a napon. Mikor  a tanár néni megkérdezte, hogy miért is, gyermeki őszinteséggel elmondtam – feltűnt, hogy kikerekedtek a szemei, de akkor még nem fogtam fel, miért. Mindamellett ennyi évesen nem tulajdonítottam nagyobb jelentőséget az eseménynek. Apám akarta, legyen úgy, szép szokás, ennyi. Akkor legalábbis még így gondolkodtam a rám váró szertartásról. Ennek nyomán talán senki nem csodálkozik azon, hogy mikor úton voltunk a zötyögő Trabanttal a kápolna felé, én a hátsó ülésen a még a Miatyánkot gyakoroltam, nehogy véletlenül kihagyjak egy sort belőle.

Négyen voltunk. Sándor atya, apám, nagynéném, mint keresztanya és én. Zárt ajtók mögött. Nem rontottam el a Miatyánkot, víz csorgott a fejemre és arra is emlékszem, hogy közösen tartottunk egy égő gyertyát, miközben az imát mondtuk. A szertartás után készült néhány fénykép a kápolnától délre lévő kőkeresztnél, nyakamban akkor már ott lógott a pici arany kereszt, nyakláncon. Az iskolában nem kellett hordanom.

Nem sokkal később ismét hittanra jártam az atyához, akkor már az elsőáldozás miatt. Talán épp a következő év tavaszán, 1988-ban, legkésőbb 1989-ben. Emlékszem a gyónásomra – elsőáldozás előtt kötelező volt. Vittem magammal egy kis cetlit a szabolcsfalui templom gyóntatószékébe, felírtam, hogy mit illik vagy mit kell elmondanom. Bevallottam, hogy kipróbáltam a cigarettát. (S most, hogy ezt írom, jövök rá, hogy 1989 tavasza volt ez, mert az első cigit az egyik cimborám dugta a számba egy iskolai országjáráson, Szegeden, 1988 őszén.) Elmondtam, hogy néha szoktam mérgeskedni és csúnyán beszélni. Volt, amiről nem beszéltem, mert egy szégyenlős, gátlásos, tizenhárom éves kamasz nem szokta reklámozni például azt, hogy magához nyúlt. Három Miatyánk lett a penitencia, Sándor atya mellém ült, együtt mondtuk el.

Az elsőáldozás ismét a Havihegyen zajlott, de akkor már nem magánórán, hanem a vasárnapi, talán húsvéti szentmisén. A kápolna megtelt, az ostyát nem a számba, hanem a kezembe kértem (apám tanácsolta) és sokáig küzdöttem vele, mert – tapasztalat híján – az első pillanatban szinte az egész a szájpadlásomra tapadt és nagyon nehezen jött le. A perselybe öt forintot tettem.

Évek teltek, gimnazista koromban megismerkedtem a pécsi, adventista fiatalsággal és közéjük, az ő ifjúsági bibliaköreikre kezdtem járni a Petőfi utcába. Nem mellékesen egy lány miatt is, akinek udvaroltam. A fater kétségbeesett, úgy hitte, viszi a szekta a fiát, megbolondítják, ki tudja, mi lesz vele! Utóbb tudtam meg, egy-két évvel ezelőtt épp Sándor atya mesélte el, hogy apám felkereste abban az időben, hogy valamiképpen beszéljen már a lelkemre, hogy ha már mindenképpen hinni akarok, járjak a szentmisére és ne legyek valami furcsa, szombatista szekta áldozata, mire az atya azt válaszolta apámnak: ne bántsad a fiad, örülj, hogy hisz Istenben, ők is velünk vannak!

1997-ben háromszáz éves lett a Havihegyi kápolna. Akkor már együtt dolgoztam apámmal a Pécsi Rádióban és nagy napra készültünk: az augusztusi búcsú idejére, vasárnapra egész napos közvetítést terveztünk. Délelőtt a rádió egyenesben adta a magyar nyelvű szentmisét, előtte-utána beszélgetések a kápolna előtti mandulafák alatt, délután ismét közvetítés, nyereményjátékkal, zenével fűszerezetten.

Vasárnap reggel borult égre, viharos szélre ébredtünk. Apámmal buszra szálltunk, arcán aggódás: hogy lesz ebből kültéri műsor? Mikor felértünk, két technikusunk lobogó hajjal várt minket, apám széttárta a kezét. S mégis, mire a műsor elindult, kisütött a nap, csak a szél maradt, ami azért zavarhatja a mikrofont és a jókedvet. Emlékszem, én voltam az, akinek jelt kellett adni, mikor szólaljon meg a csengő odabent, a mise kezdetén. Apám végszavazott, intett nekem, én intettem dr. Bőgner Miklósnak (aki Sándor atyával és Platthy Ivánnal közösen jegyzi a Havihegyi búcsúskönyvet) és kezdődött a szertartás.

A műsorban aztán egymásnak adták a kilincset a pécsiek, havihegyiek, mindenki, aki számított a három évszázados kápolna jelenkori történetében, az alpolgármestertől kezdve a zarándokokon át Járányi mézeskalácsosig bezárólag. Köztük volt Lőrincz Sándor is, a Havihegy alázatos szolgája – vele indult és vele zárult a műsor, aminek délutáni óráit a technikai felszerelést szállító gépkocsi hátsó ülésén oldottuk meg – ez lett a széltől mentes alkalmi stúdió.

Jöttek évek, apám 2003-ban nyugdíjba vonult, attól kezdve én voltam az, aki évről-évre felkerestem az atyát augusztus elején, hogy elmondja a rádióhallgatóknak: a havihegyi búcsú idén is várja a híveket. Sosem mondott kétszer egyformát, még akkor sem, ha a sokadik interjúnál tartott. Mindig mondott aktuálisat, még akkor is, ha a hagyomány elmúlt háromszáz éves. Fáradhatatlannak tűnt, mert valószínűleg az is volt.

2009-ben meghalt apám. Csúnya körülmények közt. Mivel épp távol voltam, a Pécsett élő rokonok nem hozták tudtomra. Egy héttel később egy ismeretlen ismerős segített megtudni a hírt, elindítva ezáltal bennem egy olyan tömött, fullasztó folyamatot, ami talán azóta sem ért véget. Kérdezhetné bárki, hogyhogy nem tudtam róla? Egy hétig nem kerestem apámat? Bizony nem, egészen pontosan kilenc hónapig, mint ahogy ő sem engem. Hogy ez miért alakult így, hosszú lenne elmesélni most, korábbi írásomban már gondolkodtam erről. Nem ez volt az első eset, ami apákkal és fiakkal megtörtént.

Az atya az elsők között volt, akit felkerestem. Elmondtam neki, hogy mi történt, rögtön azt válaszolta, hogy az egyetlen megoldás számomra, a helyzet feloldására a rokonokkal való párbeszéd kell, hogy legyen, ám ez azóta sem valósult meg. Nem rajtam múlt. Sanyi bácsi nagyon sajnálta, hogy az ő rádiós barátjától nem tudott elbúcsúzni, pedig a Jézus Szíve plébániatemplom a 400 Ágyas Klinika szomszédságában áll, ő pedig rendszeres vendége volt a rettegett hatodik emeletnek, ahol az intenzív osztály ápoltjait látogatta meg, ahová sok alkalommal az utolsó kenetet vitte. Ám apám kórházba vitele is titkos volt, pláne az intenzív osztályra kerülése. Nem írhatom ide, hogy kitől tudtam meg, mert vannak rokonaim között olyanok, akik emiatt haragudnának rá. Azt viszont leírhatom, hogy mint annyi minden más, ez is a pénzről szólt, mi másról szólt volna.

Apám kérése a hamvasztás volt és az, hogy a hamvakat a Havihegyen szórják el. A hegyen, amelynek közelében felnőtt, a helyen, ahol fiatalként a sziklákon ült és nézte szülővárosát. A hegyen, ahol hívő hitetlenként, szorgos pécsi újságíróként mégis a kápolnát szolgálta, talán mint a gyermekkorát idéző, nosztalgiázó rádióriporter, talán mint az ember, aki próbált hinni abban, amiről odabent, a kápolnában a pap beszélt. Az ember, aki próbált hinni Istenben, bár mindig azt vallotta, hogy „nézd, Miklós, én úgy vagyok vele, hogy odaátról még nem jött vissza senki és még senki mondta el, mi van ott, ha egyáltalán van ott valami...”

Sándor atyát ekkor, egyetlen egyszer láttam felindultnak. Nem nagyon, de észrevehetően. Nem tetszett neki, hogy mások rendelkeztek olyasmi felől, ami már megmásíthatatlan. Gondolkodtam azon, hogy megkérjem, keresse meg az említett rokonokat, próbáljon meg tárgyalni velük és a lelkükre beszélni, hogy ez így nem megoldás, hogy meg kell békélni legalább egy bizonyos fokig vagy bizonyos időre; hogy a halál egy olyan határ, ami ki kell, hogy iktassa a haragot. Talán meg is tette volna. Ám  a kérés végül elmaradt, mint ahogy a megbékélés is. 

Sándor atya imádkozott apám lelki üdvéért, a következő misén megemlékezett róla és halovány mosollyal hallgatta, amikor elmondtam, hogy régi, rádiós barátja – kérése szerint – ott nyugszik a Havihegyen, mert legjobb ismereteim szerint a rokonok e szóbéli rendelkezésnek eleget tettek.

Tavaly augusztusban találkoztunk utoljára. Megjött a keresztfiam! - így köszöntött a havihegyi sekrestyében, aztán az emeletre mentünk, ott adott interjút a rádiónak, a zarándokokat fogadó néniktől sütit is kaptam. Idén viszont, a búcsú idején épp Ausztriába utaztunk, nyaralásra. Sajnálom. Szívesen találkoztam volna vele.

Azt mondják, az íróasztalra borulva aludt el este. Azt mondják, hogy nagyon szerette volna, hogy ilyen legyen a vége: gyors. Szerette a Jóisten, meghallgatta a kérését, ha az iménti, városi félmondatok, melyek délelőttől érkeztek a telefonomra, igazak.

Hiányzol, Sándor bátyám, hiányzik az aranyos pap. Remélem, találkozunk még. Remélem, mert olvastam Pált és hiszem, amit írt, még akkor is, ha most nehéz nem bánkódni.

"Nem akarom továbbá, atyámfiai, hogy tudatlanságban legyetek azok felől, akik elaludtak, hogy ne bánkódjatok, mint a többiek, akiknek nincsen reménységük. Mert ha hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadt, azonképpen az Isten is előhozza azokat, akik elaludtak, a Jézus által ő vele együtt. Mert ezt mondjuk nektek az Úr szavával, hogy mi, akik élünk, akik megmaradunk az Úr eljöveteléig, nem előzzük meg azokat, akik elaludtak. Mert maga az Úr riadóval, arkangyal szózatával és isteni harsonával leszáll az égből: és feltámadnak először akik meghaltak a Krisztusban; azután mi, akik élünk, akik megmaradunk, elragadtatunk velük együtt a felhőkön az Úr elébe a levegőbe; és ekképpen mindenkor az Úrral leszünk. Annakokáért vigasztaljátok egymást e beszédekkel.”

Isten veled, barátom. Este ott jártam, ne aggódj, égnek a mécsesek a havihegyi kápolnában.

(Az írás elején említett portré a YouTube-on meghallgatható.)

Volt egy nap, amikor apám - a nyolcvanas évek második felében - kitette nagyapám fényképét a szobájában. Mi hozta a változást? Ki tudja. Ráébredés? Gondolkodás? Nosztalgia? Nem mondja meg már senki sem.

Addig a napig idősebb Kovács Imre száműzött volt, a nagyszülők réges-régi, 1935 novemberében készült esküvői fényképéből is csak az egyik fele van meg, a nagymama, fátyolban, kezében menyasszonyi csokorral - a másik felét gondosan levágták ollóval, mint a sorsjegy egyik sarkát, Api a kukába, Mutter a mennybe. Legalábbis így volt egy ideig.

Amikor a kép kikerült, megkérdeztem, ki az, Apa azt mondta, a faterom, de nem sokat mesélt róla. Igazából semmit sem. Csak néha. Egy-egy foszlányt. Egy-egy gyermekkori pillanatot. Nagyapit nem találtam meg a csúnyácska külsejű, középbarna műbőrrel bevont családi fotóalbum egyik oldalán sem, amit apám halála után elloptak egykori rokonaim. Nagyapi száműzött volt, még ellopni sem lehetett.

Néhány évvel később, amikor 1988 és '89 nyarán a pécsi Gázműnél dolgoztam egy-egy hónapot nyári munkán, egy csipás reggelen, amikor épp a vécépapír-gurigákat hordtam ki az épületben a klozetokba (kora délutánra egy részét hazalopták, majd később, a gondnokságon kérdőre vontak, hogy miért nem vittem ki rendesen a Crepto-kat...), szóval, az egyik lépcsőfordulóban, a falon, észrevettem egy tablót: a Gázmű törzsgárda-társasága kapott helyet rajta, azok, akik huszonöt évig dolgoztak a vállalatnál. Meglepődve fedeztem fel rajta nagyapámat, ugyanazt az öltönyös fényképet, amit otthon, apám szobájában láttam. Kovács Imre. Az idősebb.

Tizennégy éves voltam, nem kérdeztem akkor, hogy került oda, miért került annyi esztendő után otthon a falra, mi van vele, él-e még; ha meghalt, hogyan halt meg, ha elment, miért ment el s egyáltalán, miért nem mesél róla senki? Nyár volt, befejeztem az általános iskolát, dobot akartam venni és zenélni a barátokkal, aztán irány a rijekai tengerpart - mással nem foglalkoztam. Miért is tettem volna?

Nos, ez volt az az időszak, amikor apám írógépet ragadott és soha meg nem született életrajzi könyvéből papírra vetette kötete kéziratának első két oldalát. Jónéhány évvel később egy tartalomjegyzéket is gépelt a könyvhöz. A könyvhöz, ami soha nem született meg. Amit senki más nem tud már megírni, még én sem.

Sokan kérdezték, apám írt-e az életéről egyáltalán, most közzéteszem. Igen, ennyit. Kevés, nagyon kevés, de nekem mégis biztató. Mert a nyugtató nosztalgiázás és a számomra kincset érő, röpke családfarajzolat mellett benne van - még ha néhány rövid mondat erejéig is - a megbékélés.

Még akkor is, ha Nagyapi ezt már nem érhette meg.

Pécs, 1953. január 12.

Az ajtó nyílt,

a fény kigyúlt,

a mandzsettás kéz

a papírért nyúlt.

Itt minden kész

és mindenki vár,

néhány perc még

s kezdünk már:

Hogy jó estét kívánok,

hogy tombol a tél,

hogy a népünk és a pártunk

s hogy senki sem fél.

hogy az olaj és az áram,

hogy lesz tej elég,

hogy a villamos csilingel

és indul feléd.

Napokból hónapok,

hónapokból évek.

A nagy polcon a szalagok

hangokat idéznek:

Szív küldi szívesen,

zongora szól halkan,

mecseki utcákon

visszhangzik a dallam.

És jó napot kívánok

és tombol a nyár,

a népünk és a pártunk

az esőre vár.

S az olaj, meg benzin

nem mindig elég,

de az autó még pöfékel

és boldog a nép.

Mennyi év,

ki nézi már?

Utolsó szignál,

vár a ruhatár.

Csendes a hely,

hangos a múlt,

ahol a mandzsettás kéz

a papírért nyúlt:

Mert jó reggelt kívánok,

mert itt a tavasz,

a népünk és a pártunk

már nem ugyanaz.

Az olaj és a földgáz,

a tűz, a víz, az ég,

mindenből sok van

és semmi sem elég.

Az ajtó nyílt,

a fény kihunyt,

egy ismeretlen kéz

a papírért nyúlt.

Itt minden kész

és senki sem vár,

néhány perc még

s végzünk már.

Pécs, 2012. december 21.

Apám halálának harmadik évfordulójára

Dédanyám nem köszönt a nagyapámnak. Nagyanyám nem köszönt a nagyapámnak. Apám és a húga nem köszönt az apjuknak, aki a nagyapám volt. Nagynéném nem köszönt a volt férjének, ahogy apám sem köszönt volt sógorának. Valószínűleg a volt sógor lányai sem köszöntek az apjuknak, mint hogy a temetésére sem mentek el. Apám és a húga sem járt az apa temetésén (igen, a nagyapám a temetésén, tudom, nehezen követhető, de azért mégis…). Apám nem köszönt a feleségének, anyámnak. Egy lakásban éltek, balra az anyaszoba, jobbra az apaszoba, középen a nővéremmel én – és a két ember, aki minket nemzett, nem köszönt egymásnak. Apám nem köszönt anyámnak és a nővéremnek, s ezt a szokást verte bele a húgába és a lányaiba is, így összesen négyen voltak, akik nem köszöntek anyámnak és a nővéremnek. Aztán jöttem én: ma úgy áll a dolog, hogy néhányan nem köszönnek nekem, konkrétan úgy négyen-öten, pedig én három éve elhatároztam, hogy akár így, akár úgy, csakazértis-alapon, pusztán a játék kedvéért, hangosan, jól érthetően köszönök minden nem-köszönőnek. Bosszantó? Kellemetlen? Kínos? Felesleges? Nem tudom. Ártani nem ártok vele senkinek. Nem is szeretnék. Legutóbb, néhány hónapja nagynéném, apám húga véletlenül szerepet tévesztett, talán mert korán volt, talán mert nem tűnt fel neki, hogy én vagyok az, az ellenség, talán mert jött valaki a hátam mögött, akit ismert és az a valaki csodálkozott volna, ha nem köszön nekem, mindenesetre visszaköszönt. Meg is lepett vele. Három éve nem történt ilyen.

Hogy ezt a hosszú bevezetőt kicsit megmagyarázzam: a családom apai ágában igen komoly hagyományai vannak a nem-köszönésnek. Ez a tény, ez a módszer még most is megrémít, pedig gyakorlatilag ebben nőttem fel. Tízemeletes házban laktunk, a legfelső emeleten és lifttel közlekedtünk. Én, naív kisgyerekként minden ki- és beszállónak köszöntem; a néhány apai jótanács közül, amit egy életre megjegyeztem, épp a liftben hangzott el a következő: „Miklós, azért itt a liftben nem kell ám mindenkinek köszönni!” Mondta ezt Kovács Imre, akinek gimnáziumi osztálytársa a másodikon lakott, persze neki sem köszönt apám, mert valami harminc évvel azelőtti sérelmet ápolt érzékenynek mondott lelkében.

Itt is vagyunk a lényegnél: a harag és a gyűlölet. Dutai dédanyám és Dutai nagyanyám gyűlölte nagyapámat, idősebb Kovács Imrét azért, mert az öreg vette a bátorságot és kilépett a gyűlölködésből, amit ez a női vérvonal képviselt. (Nem tudtam mélyebbre és régebbre ásni, nem tudtam kideríteni, hogy vajon melyik évszázadból származik a családi gyűlölködés aktusa. Attól tartok, nagyon régről. Ami biztos: dédanyám már nagyon beleásta magát, így mondja a családi legendárium.) Hogy mindezt nem magamtól ötlöttem ki, íme, egy rövid idézet egy nagyon távoli rokon leveléből, amit nekem küldött: „Te nem tudod, de ha a nagyanyám és a te nagyanyád, az én keresztanyám beszélgetése közben véletlenül szóba került a Kovács név, és ilyenkor a te nagyapádra gondoltak, milyen gyűlölet és keserűség volt bennük.”

Gyűlölet és keserűség, évtizedek óta. A gyűlöletből és keserűségből azonban jó nem származhat, és ha menetközben valaki el nem határozza magát – sőt, inkább használnám az eltökéltség szót -, szóval ha valaki nem dönt a változtatás mellett, akkor a műsor folytatódik, the show must go on. Dédanyám és nagyanyám gyűlölte az öregebbik Kovács Imrét, mert kilépett a gyűlölködők közül. Az utálat gyökerei meg csak duzzadtak, mélyültek. Apám sem köszönt többé az apjának. Amikor egyszer a nővéremet tolták babakocsival az egyik pécsi utcán, s elhaladt mellettük egy idősebb férfi, apám odadünnyögte anyámnak: Na, ez sem fogja látni az unokáját. Az az ember a nagyapám volt – az ő apja. Akit nyomtatékul jól megbüntetett azzal, hogy nem ment el a temetésére.

Az már más kérdés, hogy később megkereste a márványlapot a KOVÁCS IMRE 1906 – 1971 felirattal, de van különbség egy márványlap és egy arc megsimogatása között. Később apám, a nyolcvanas évek vége felé kitette a falra nagyapám fotóját. Akkor láttam először az öreget. Nem értettem semmit. Nem is mondtak el semmit. Halottról semmit. Vagy jót, de arra apám képtelen volt. Mégis, úgy gondolom, talán valamit mégis megértett, meglátott abból, hogy mégsem feltétlenül az öreg volt a hibás szülei válásában, sorsának alakulásában. Hanem az évtizedek, évszázadok óta fortyogó gyűlölet és keserűség.

Persze aztán még jött anyám meg az Ormai Laci, akik ugyanúgy elmenekültek az imént említett családi gyűlölködés elől, mint elődjük, a nagyapám. Anyám otthagyta apámat, a Laci otthagyta a nagynénémet, így a két testvér hasonló sorsra jutott. Gondolkodott valaha, valaki azon, hogy miért? Már azon kívül, amit apám mondogatott, hogy nekik ezt adta a sors? És ha nincsen sors, csak következmények, a saját okos vagy ostoba döntéseinknek a következményei?

Amikor anyám és a nővérem a válást követően elköltöztek otthonról, attól kezdve nem köszöntek nekik. Sem apám, sem nagynéném, sem az ő lányai. A kötelező ellenség voltak ők, mert ebben a családban mindig volt ilyen. Anyám és Encsike próbálkoztak néhányszor, mint ahogy valószínűleg nagyapám és Ormai Laci is, aztán hagyták.

S közben belegondolok, hogy Uramisten, hogyan is lehetett ez, hogy a nagyapám megy a Kossuth Lajos utcában, szembejön a fia, annak felesége, előttük a babakocsi, benne a leányunokája, s ez a hármas elhalad mellettük, a nő nem is sejti, hogy ki ez az ősz hajú, némiképp pocakos úr, aki elhalad mellettük, s ott a fiú, a tulajdon fia – és nem köszön neki? Hogy micsoda? Nem szól semmit, mert már tudomásul kellett vennie, hogy akármit csinál, ez az ember, a fia nem fog köszönni neki? Vajon hányszor próbálta meg jobb belátásra bírni? Mi lett volna, ha odamegy, rettenetesen valagba rúgja a fiát, hogy na most akkor jól figyelj rám, édes fiam, az apád vagyok, és bármi is történt ebben a családban, akkor is megtanulod a rendet, mert ha nem, hazáig pofozlak, mint a régi szép időkben, amikor tanulás helyett a moziban lógtál, én meg ott álltam a Sándor utcza 15. előtt és békésen vártalak, némiképp megoldott nadrágszíjjal? De a nagyapa hallgatott és továbbsétált. Majd hazament és valószínűleg sírt. Sokan, sokat meséltek nekem róla, az ezermester villanyszerelőről, a Gázmű nyugdíjasáról, aki olykor dobostortát sütött jókedvében, s a fenti gondolat nem illik, nem illett volna a képbe; ahogy régen mondták, vonal alatti cselekedet lett volna.

Hogy milyen érzés volt ez? Amikor nem köszönnek az embernek? A szerettei? Először huszonegy éves koromban tapasztaltam meg. Apámnak köszönhettem az érzést, érdekes, talán tudatlanul előre edzett engem, a jövőre való tekintettel. Úgy emlékszem, az ünnep környékén valamiért összevesztünk, aminek ez lett az ára:

„Egyszer,

tudjátok, nagyon kellett sírnom.

És,

tudjátok, nekem már sokan mondták,

hogy hülye vagyok, meg azt is:

te nem vagy normális,

és és

volt, hogy komolyan mondták, volt,

hogy viccelődve, látván, hogy én is viccelődöm.

Kik voltak ők? Elfeledtem rég, nem emlékszem,

Sokszor voltam már hülye.

De azt nem tudom, tudjátok,

nem tudom elfelejteni, mikor az apám,

nem holmi cirkuszban, bohóckodásban,

hanem itt, a legbelső szobámban,

mikor nagyon kellett sírnom,

azt mondta:

- Ugorj ki az ablakon.

És akkor még jobban kellett sírnom.

1996. december 28. szombat este

És tegnap, karácsony után egy nappal

nem köszönt nekem az utcán,

mikor én köszöntem neki.”

A fenti dátumhoz képest tizenhárom évvel később apám már halott volt. 2009 karácsonyán hideg szél vitte ide-oda a hamvait a Havihegyen.

Akkorra már én is tudtam, milyen is ez a Dutai-féle gyűlölet és keserűség, ami évtizedeket és századokat mérgezett meg, pontosabban azokat az embereket, akik ezekben az évtizedekben és századokban éltek és gyűlölködtek.

Hogy milyen érzés az, amikor én köszönök és a másik tudatosan nem köszön vissza? Elmondom: össze-vissza érzés. Volt, hogy majd’ felrobbantam. Márminthogy nem igaz, hogy ezek ezt csinálják évtizedek óta, hát senkinek nem tűnik fel, hogy milyen ütemben ismétli magát a történelem s hogy ebből a biliből ki kellene lépni végre?

Volt, hogy arra gondoltam: oké, felveszem a kesztyűt, majd hülye leszek én ezeknek a hullarablóknak köszönni. Pláne előre. De a következő pillanatban rájöttem, hogy ez nem én vagyok és nem is akarok ilyen lenni, nem akarok beállni a sorba és tovább örökíteni a gyűlöletet és keserűséget, ami még dédanyámban vagy valamely régebbi, részemről nem ismert rokonomban vert tanyát.

Volt, hogy kinevettem ezt az ostobaságot. Azzal, hogy valaki szándékosan, előre kitervelten nem köszön a szembejövőnek, azt fejezi, hogy az a valaki, a szembejövő az ő számára halott, ismeretlen, s ha netán mégis felé biccentene, azzal csak azt fejezné ki, hogy az a másik mégiscsak létezik, mégiscsak van és a létezése már azt is magában hordozhatja, hogy esetleg valamely dolgokban igaza is lehet, az igazsággal meg már szóba is kellene állni, mert mégis csak igazság… na nem, nem, marad a kuss, a nemköszönés művészete.

Itt tartunk most. Anyám meséli, hogy az orfűi Pécsi-tónál futott össze a hétvégén a rokonsággal, s épp gyakorolták azt, amihez a legjobban értettek az elmúlt évtizedekben: a nemköszönést. Elgondolkodtam: anyám vajon melyiküknek ártott? Persze tudom a szánalmas választ, anyám apámnak ártott, II. Kovács Imrének, s ezzel ártott mindannyiuknak, s ezt tettem én is meg a testvérem, aki szintén részese a nemköszönésnek. Mi vagyunk a kötelező ellenségek.

Ma már igyekszem nem bosszankodni ezen, inkább a szánalom az, ami eszembe jut minderről. Továbbra is rendületlenül nagyokat köszönök, néha, mert felbosszant, néha, mert szórakoztat. Néha, mert apám nem erre tanított.

De ami mostanában a leginkább érdekel, az, hogy ez a vonal, ez a vér, amit az a bizonyos távoli rokon – tudtán kívül – irgalmatlanul precízen megfogalmazott: tudják, a gyűlölet és a keserűség… vajon meddig mérgezi tovább a szívüket? Ezt tanulják majd a gyerekeik is? Az unokáik? Vagy egyszer, talán, lesz köztük valaki, aki a sarkára áll és azt mondja: nem vagyok hajlandó tovább folytatni ezt az ostobaságot, ükanyám gyűlöletét, dédanyám rosszindulatát, nagyanyám keserűségét, anyám háborúját?

2012. július 8. vasárnap este

Hajnalodott. A test a hatodik emeleten feküdt, a lelke már nem volt ott. Moziba ment azon a korai reggelen. Azt mondják, a szívbetegek hajnalban halnak, amikor már kipihenték magukat – egyszer, talán évtizede is már, olvastam egy cikket erről, abban megmagyarázták, hogy miért történik így. Akkor, olvasás közben eszembe is jutott néhány eset a családomból, akikkel így, vagy valószínűleg így történt. Nem minden halálesetet mondtak el nekem részletesen akkoriban. Eleinte kicsi voltam még, utána pedig, mikor már felnőttem, voltak, akik kisajátították magunkat az élményt. Nem voltál itt? Akkor mit akarsz?

Amikor például nagyanyám nyolcvanhárom éves korában agyérgörcsöt kapott és bénultan, némán mutogatott ép kezével a szekrény felé, ahol a temetésre félretett pénzt tartotta, én távol voltam; kamasz életem első szabad hónapját töltöttem, vidéken. Mindenfelé. A Zemplénben, Orfűn, akárhol. Ez volt az első nyár, lázadásom első nyara, amikor apám azt mondta, hogy idén pedig az lesz, amit öt éve a bíróságon megmondtak: a válás után a nyár egy kerek hónapjában a másik szülőé a gyerek. Sosem volt így, addig.

1992 augusztusának első napján távoztam a Bajcsy utcai helyőrségről és legközelebb a hónap utolsó napján mentem haza. Addigra Kovács nagyanyám halott volt. Kézzel írott cédulát találtam az íróasztalomon: „Miklós, a mamám meghalt, most ne zavarjál, mert nagyon fáj…”

A mamám meghalt.

Nem a nagymamád, Miklós – az én mamám. Úgy éreztem akkor és most is, mintha engem okolt volna ezért. Mintha az én távolmaradásom tette volna, hogy az asszony, aki nyolcvanhárom évesen százhúsz kilót nyomott, akinek nedvedző lábszárfekélyét naponta kellett friss gézzel átkötni s öregkorára egy hokedlit maga előtt tolva tudott csak eljutni a konyhától a szobáig, egyszercsak meghalt. Az én mamám. S az öröm helyett, hogy hónapnyi távollét után hazajött a fiam, csak ennyit tudott írni: ne zavarjál. Nem értettem. Most sem értem. Istenem, nem is akarom érteni ezt a gondolatot.

Évekig nem mondta el senki, hogyan ment el. Szeptemberben eltemettük a szülei, a Dutaiak sírjába, csendesen, hírverés nélkül. Az újságban csak ezután jelent meg a megemlékezés: kedves mindenki, már elbúcsúztattuk. Ma már peregnek a fekete betűk a márványlapról. Néhány éve vittem fekete festéket a temetőbe, hogy újra írjam a gravírozást – már ez a festék is felpöndörödött, most még jön a tél, tavaszra a fele is lehull talán.

Aztán néhány évvel később, egy családi ebéden talán, valamelyik unokanővérem sorolta el végül, hogyan is történt azon a napon: az ágyon ült a mama, egyszercsak elferdült az arca, elment a hangja, valami villámgyorsan történt odabent, de annyit még tudott mutatni, hogy ott a szekrény, oda figyeljetek, ott van, mi is van ott? Cukorka? Gyűszű? A kép a falról, a Miklóska? Vagy a pénz, igen, a pénz, a temetésre tettem félre, ott van, ott, a szekrényben…

Nem tudom, mennyire tudták összevarázsolni a kórházban. Az infúzió és a különféle gyógyszerek olykor csodát tesznek – persze nem feltétlenül ebben a korban.

Végül a kórházban halt meg, tán hajnalban, azután lett belőle urnányi emlék. Emlékszem, az a gondolat járt bennem, hogy sírnom kellene, de nem sírtam. Az apai cetli elolvasása után egy nappal kezdődött az iskola, reggel fél nyolckor hűvös, őszi felhők alatt gyülekeztünk az akkor már beállványozott Széchenyi Gimnázium málló falánál, s jött Guszti, a barát és persze nagyokat nevettünk. Illik ez?, suhant át rajtam akkor. A nagyanyám halott, mi meg itt röhögünk.

A helyzet az, hogy nem emlékszem arra a cikkre, hogy a szívbetegek miért is halnak meg az esetek többségében hajnalban. Tudom, hogy van rá orvosi magyarázat, épp csak most nem találom az emlékek között az írást – amolyan „aha!” érzés volt megérteni a lényegét, de ez már valóban régebben történt. Orvos olvasóim, üzenjenek, ha tudják a választ.

A hatodik emeleten a test még meleg volt, a lelke, mint már említettem, moziba ment. Vannak legendák és elbeszélések erről, no meg volt egy emlékezetes reklámfilm is ugyebár, amiben látni lehetett, hogy az esőerdei, borostás-farmeros építőemberünk bajba kerül, mint hogy rázuhanni készül egy iszonyatos fatörzs, ami azért szabadult el, mert az a kötél, amivel az elefánt vontatta volna a súlyos fát, elszakadt. Szóval, majdnem szétlapul hősünk teste, de előtte még, néhány másodperc alatt végigszalad az életén, gyors vágások, szülőszoba (arra hogyan emlékezett?), gyerekkor, iskola, felnőtt vagyok, esküvő, satöbbi – aztán a fa törzse épp elkerüli a fejét. Jut eszembe, amikor az Armageddon című filmben (aki még nem látta, de szeretné megnézni anélkül, hogy tudná a poént, most ugorjon néhány sort!) Bruce Willis végül lenyomja azt a bizonyos aszteroida-pusztító atomgombot és felkiált: „Győztünk, Grace!” – szóval akkor is hasonló történik: mint ezerszeresére gyorsított vetítés, Brucie megnézi a múltat.

Én tudom, hogy aznap hajnalban apám is moziba ment. Ezt már próbáltam megörökíteni versben is, talán sikerült is, talán kevésbé – azt gondolom most, hogy valószínűleg az utóbbi igaz.

Az úgy volt, hogy volt egyszer Pécsett egy neves (legalábbis a család által nevesnek kikiáltott) mozigépész, Stinner Mátyás. Az 1900-as évek elején született, valószínűleg villanyszerelést tanulhatott s csak később lett filmvetítő az Apolló Filmszínházban, abban az évtizedben, amikor már nem csudálatos bioszkópnak hívták a találmányt, hanem mozigépnek és minden bizonnyal már hangot is tudott kiadni magából a filmszalag. Stinner Mátyás Kovács nagyapám nővérét, Annát, a szorgalmas varrónőt vette feleségül, így került a családba. Így lett nagyapám sógora, apám keresztapja és példaképe. Később pótapja is, mint azt egyszer megírta:

„Keresztapi, a becsületes mozigépész a Szerkesztőnek mindig Jean Gabin-t juttatta eszébe. Keresztapi a király volt, főgépész. A friss, meleg vacsora hazulról mindig akkor érkezett a kerregő gépházba, mikor a segédgépész ült a mozigép mellett. Apróka esti gyorspörköltek, maréknyi friss galuska, csak néhány levél, de zöldsaláta. Keresztapi mindig késő délután ment dolgozni és éjjel járt haza. Sokáig aludt délelőttönként, mint az este játszó, de éppen nem próbáló színészek. Kivétel mindig a csütörtök délelőtt volt. Ilyenkor délelőtt is bement a moziba, elegánsan, mint Csortos. A család: Keresztanyi, a feleség, Klári, a lánya, meg Kática, az anyós áhítattal mondták: műsort csinál. Átvette az új filmet, híradót, esetleg pótfilmet. Keresztapi lemezt sose kezelt, reklámot nem vetített, ez vonal alatti munka volt, a segédgépész munkakörébe utaltatott. Keresztapi a kényelem áldozataként élt és halt. Keresztanyi istenítette. Mikor a szeretet táplálék-tölteteitől elhízott, akkor alázatosan eléjetérdelt és felhúzta a zokniját. Keresztapi szó nélkül, megadóan tűrte, vagy talán élvezte. Nagyon jó ember volt, és a jó ember tud hallgatni is, főként öregkorában, amikor két szemműtét, cukorbaj, szívbaj nyomán csak vegetált a szervezete. Lehunyt szemmel, élvezettel evett, parányi szalonnához rengeteg kenyeret. Még életében szétment a teste. A Szerkesztő nagyon szerette, néha arra gondolt, hogy apjánál is jobban szereti…”

Apám többször mesélt a mozis kalandjairól, egyszer rádiós jegyzetet is írt ezekről. Volt, hogy hazai engedély nélkül nézett filmet az Apollóban, aztán a Sándor utca felé haladva egyre kisebbeket lépett és azokat is egyre lassabban, mert egyszercsak megérezte, hogy baj lesz ebből a gyorsan jött mozilátogatásból. Lett is. Nagyapám a Sándor utca egyik sarkán várta, addigra a nadrágszíját már kioldotta. Rend a lelke mindennek, még akkor is, ha a sógor a főgépész a moziban!

Abban a jegyzetben apám írt az Emlékek mozijáról is. Ebből tudom, hogy halála hajnalán tényleg moziba ment. Ha igaz a történet, mely szerint az utolsó lehelet előtt tényleg végignézhetjük a filmünket, akármennyire kevés időnk van is, ha valóban ott ül a láthatatlan gépész, a vetítőbe fűzött filmmel, csendben várva arra, hogy elindítsa a kerregő masinát, akkor apámnak ott kellett ülnie az első sorban. Mivelhogy nem volt több sor.

A kórházban megkérdeztem egy fehér köpenyes hölgyet, hogy odafent, a hatodikon, vajon álmodnak-e még a szélütöttek. Dolgozik-e még az agyuk? Fene egy kérdés, hiszen embere válogatja, gondolom így, utólag, de akkor én persze kizárólag apámra értettem a kérdést. Apámról kérdeztem, akinek ugyanúgy elferdült az arca, mint húsz évvel ezelőtt az édesanyjának, apámra, akit csövek, palackok, tűk és vegyszerek tartottak életben még néhány órán át. Látott-e valamit? Hallotta-e a kerregést? Úgy hiszem, nem csak az írói fantázia mondatja velem, hogy igen.

Kellett, hogy lássa. Anélkül nem mehetett el. Az élet ebből áll: függöny szét, terem elsötétül, filmhíradó, utána a játékfilm, a végére marad a stáblista, s amikor az egyetlen vendég elhagyja a nézőteret, a gépész leoltja odafönn a villanyokat. De a vetítés nem marad el. Sosem marad el.

A kérdés már csak az: mit vetített vajon a láthatatlan Keresztapi? Miről szólt a film? Küzdött-e a jó a rosszal, a fekete a fehérrel (mert persze ez réges-régi, sercegő, itt-ott karcos filmtekercs, majdhogynem film noir); hol fordult meg a történet, hol kellett ragasztani az elszakadt celluloidot, s vajon mi volt az utolsó kép a feketében gördülő stáblista előtt? S ami még fontosabb: mire jutott az ember a film megtekintése után?

Vannak filmek, melyek öt perc alatt távoznak a fejünkből: nyári limonádék, unalmas westernek, rosszul sikerült drámák és poéntalan vígjátékok. No és vannak a filmek, amelyek fejbe kólintanak, vagy mert a csavar a végén akkora, hogy átér a szomszéd házba, vagy mert a történet annyira megrázó, elgondolkodtató, személyes, ríkató, nevettető (vagy mindez egyszerre), hogy még három nappal később is, a kerti csapnál állva ezen gondolkodsz… ő mire gondolt a stáblista alatt? S én mire gondolok majd?

Stinner Mátyás, a gépészek királya Pécsett, a nagytemetőben, a „H” parcellában nyugszik. Sírját újra kellett váltani, harminc éve nem törődött senki az istenített főgépész nyughelyével. Vele pihen Mihály dédapám is; mellettük, a másik sírban Anna, a szorgalmas varrólány, lánya, a Stinner-lány Klára, és dédanyám is, Kovács Mihályné. Mind végignézték a filmet, a saját, első és egyetlen sorukban. Jutottak, amire jutottak – nem ismertem őket, pedig lehetett volna nagyokat beszélgetni. Apám filmje felől aggódom.

Az enyém még készül.

Nagyapám a háztetőn halt meg, apám a hatodikon. A pécsi 400 ágyas klinikán az intenzív osztályt, ahol néhány drót választ el a semmitől, sokan csak „a hatodik”-ként emlegetik.

Negyven éve, 1971. augusztus 18-án nagyapám, Kovács Imre József a Felső-Balokány utczában felmászott a háztetőre, az antennát szerette volna megigazítani. Hogy miért? Már nem mondja meg senki. Mit szeretett volna megnézni este Erzsikével, második feleségével? Hm, csapok gondolatban a homlokomra, elég csak felütni az aznapi újságot, ott hűsöl a Helytörténeti osztályon a Tudásközpont egyik polcán, no, majd megnézem, mint hogy azt is, milyen időjárás volt aznap. Valószínűleg szőlőérlelő meleg lehetett – s merthogy hatvanöt éves korára Nagyapi rendes hasat növesztett, bizonyára megizzadt, kifulladt, mire a kúpcserepekhez ért. Akkor még nem volt TV-torony a Misinán, ki tudja, merre forgatta a tetőantennát, vagy forgatta-e egyáltalán, volt-e még ideje rá, vagy rögtön az elején megcsúszott? Mert bizony megcsúszott, de nem esett le. A szíve ijedtében megállt, a teste összecsuklott, deréktájban feküdt el a kúpcserepeken, egyik fele erre, a másik arra. Azt mondják, nem mozdult többet, daruskocsit kellett hívni hozzá, hogy egyáltalán leszedjék onnan és meg tudják állapítani, mi okozta a halálát. Istenem, micsoda halál. Lehetett volna egyszerűbb is, lent, a hűvös szobában, mondjuk tévénézés közben, vagy konyhai szöszölés alatt, miközben a polcon szól a rádió, naná, hogy a pécsi műsor, következnek a sporthírek, a mikrofonnál egy harminckét éves majdhogynem-suhanc, Kovács Imre… az ifjabbik.

De nem így történt. Nagyapám halála hangos volt. A rádióban nem mondták be, pedig az akkori szokás szerint tán teljes névvel adták volna hírül a furcsa, halálos háztartási baleset történetét. Apám azt kérte, vegyék ki a hírek közül az apja halálát. A másnapi újságban sem jelent meg, pedig annak idején ott is név szerint közöltek minden lopást, közlekedési balesetet, halálhírt. Az ifjabbik Kovács Imre áttelefonált a Dunántúli Napló szerkesztőségébe, így nem lett újsághír a tetőn szívhalált halt nyugdíjas villanyszerelő esetéből. Erzsike sírt, hamvasztást rendelt, az újságban, a gyászhírek között megköszönte a Gázmű és a MOKÉP dolgozóinak együttérzésüket. Ennek a köszönetnyilvánításnak nyomán sikerült kinyomoznom, ki is volt egyáltalán „az a másik nő”, akiért nagyapám otthagyta a családját, kellemetlen feleségét és különc gyermekeit, kvázi elmenekült a Sándor utca 15-ből és kezdett új életet néhány utcával arrébb vele, Erzsikével, vállalva azt is, hogy kiátkozzák, hogy a gyerekei majd nem köszönnek neki az utcán és egykoron majd nem mennek el a temetésére. Bár az utóbbi… az utóbbi már mindegy is, nem? A vállalás lényege nem ez volt.

Apám a hatodikon feküdt 2009. július hatodikától, hétfő délelőttől kezdve. Előtte tíz napig kezelték néhány emelettel lejjebb, a kimondhatatlan nevű Gasztroenterológiai osztályon. Aki ki tudja mondani, biztosan nem beteg, hazamehet. A gasztro még rendben, az Enter egy billentyű a számítógép közelében, a többit hagyjuk. Ott kezdődött az utolsó néhány óra, nem egészen egy nap – érgörcs, bénulás, vérnyomás-robbanás, a fele latinul van, a Wikipédia is alig segített, hogy lefordítsam, hogy halt meg az apám. 2009. július hetedikén hajnalban, negyed öt tájékán, amikor épp enyhe szellő suhant át az Ifjúság útján, Kovács Imre Mátyás véget ért. Azt mondják az ottaniak, még álmodhatott. Fájni már nem fájt semmi, de láthatott mindent újra. A Sándor utcai gangot, a színes üvegeket a folyosói bejáratnál, a zsákutcát négy kijárattal, a Vorosilov (Felsővámház) utcai általános iskola termeit, a Nagy Lajos Gimnázium csendes-fényes folyosóit, a falakon régmúlt idők tablóival, Stinner keresztapit az Apolló mozi géptermében, mint főgépészt, a nagy kedvencet, Jean Gabin-t a vásznon, láthatta az ifjúsági színpad deszkáit a lába alatt, Antigonét és azt, hogy "Felnőnek a gyerekek", a KPVDSZ tánciskoláját, a rádió magas kapuját, a riportermagnót, a keverőpultot, Borsost-Somogyvárit-Felsőt-Bakát-Laufert-Zilahit és a többieket, az anyját, az apját, a húgát, a feleségét, a lányát, a fiát, a tizedik emeleti panorámát, a szerelmetes Havihegyet, a kápolnát, a Krisztus-keresztet a fehér sziklák tetején, láthatta, látta, várta – akkor már várta.

Azt kérte, ott szórják el a hamvait. Sokan kérdezték az elmúlt két évben, mi lett vele – most mondom el annak, aki olvassa: Kovács Imre hamvait a pécsi Havihegyen szórták el idegen kezek, néhány szál fehér rózsát dobtak rá – és ennyi.

Ma este ott ültem a sziklákon, apámtól két méterre. Mélyebbről, a Tettye étterem kertjéből andalító muzsika szólt, néhány fiatal a Petőfi Rádió zenéjét hallgatta mobiltelefonon a Krisztus-kereszt tövében. Hm, a rádió, még ott is. A rádió, a sercegő rádió az éjszakai szobában, a hajnali konyhában, a focimeccsen, a pogányi tó partján, a kórteremben. Mindenhol, mindenkor. A rádió.

A dagadó Hold vastag, fehér körme párásan lebegett a város felett. Tudnánk miről beszélgetni, Apa.

Az évek során rá kellett jönnöm, hogy az átlagosnál mozisabb családba születtem. Bár nem ismertem apám keresztapját, a híres Keresztapit, a pécsi Apolló Mozi főgépészét, név szerint Stinner Mátyást, mégis ő volt az, aki valószínűleg erőteljesen terelgette a családot valami kézzelfoghatatlan, mégis természetes úton a mozgókép csodája, az ezüst vászon tükröződése felé.

Később anyai nagyanyám, nyugdíjazása után (akkor nőknél ez még 55 év volt) a Baranya Megyei Moziüzemi Vállalatnál kapott munkát, ott töltött még szorgos éveket, pontosan tizenötöt. Először az igazgató - nekem Miklós bácsi - titkárnője volt, aztán a Park Mozi főbüfése. Pattogatott kukoricával, narancsos Cappy-vel és kólával, valamint Bounty csokival.

Apám újságíró volt, ennek révén - néhány felnőtt sajtóssal egybekötve - a városban elsőként láthattam a premierfilmeket. Emlékszem, a néhai Kossuth Klubmozi volt a sajtóvetítések helye, csütörtök délutánonként 2 órakor. Amikor a film első tekercse lepergett, onnan vitték tovább a premier moziba a várva várt alkotást. A korhatár sem nagyon számított, sőt, a legtöbb alkalommal valamelyik cimborámat is vihettem magammal. Így lett szerencsés Döme és Frici. A dolog egyszerű volt: iskola után irány a Gábor utca, föl a mamához, kabát le, cukorka kézbe (popcorn akkor még nem járt a mozihoz) és irány a hangulatos, mindössze tán hatvan-hetven férőhelyes terem.

Mondjuk, Frici barátom sokat törlesztett az ingyen mozikért, mert az ő nagybátyja pedig az Ifjúsági Házban volt mozigépész, így ritka volt az olyan vasárnap délután, hogy ne ott lógtunk volna az "Íhában". Persze volt, amikor elzavartak, például a Nyolcadik utas: a Halál-nál a személyi igazolványunkat kérte a jegyszedő, de nemhogy igazolványunk, még személyi számunk sem volt talán... Viszont emlékszem a tömegnyomorra, amikor a Birodalom visszavágra akartunk bejutni és arra is, hogy volt egy srác, becenevén Hofi-1 (azért ez, mert volt egy osztály a Jókaiban, amelyikbe három Horváth Krisztián is járt, így a beceneveket így osztottuk ki: Hofi-1, Hofi-2, Hofi-3), naszóval, amikor az IH-ban néztük a filmeket, addigra Hofi-1 általában már látta ezeket, és mindig elkezdte előre mesélni a poénokat, kábé egy perccel a poén bekövetkezte előtt. Na ilyenkor indult a lavina a sötét teremben, a nyafogás, hogy "Hofi, nemááá...."

Indiana Jones-szal 1985 őszén találkoztam először. Akkor érkezett meg Magyarországra; fogalmunk nem volt róla, hogy nyugaton már 1981-ben bemutatták, sőt, közben elkészült a film második része is. A Kossuth Klubmoziba mentünk a szokásos csütörtök délutáni sajtóbemutatóra, Fricivel nem tudtuk előre, mit fogunk látni a vásznon. Persze ismertük már Spielberg hírét, az E.T.-t megnézhettük (de érdekes módon például a tíz évvel korábban, születésem idején bemutatott Cápát csak ugyanekkor, 1985-ben hozták be Magyarországra). Láttuk a Csillagok háborúját és a Birodalom visszavágot is, így tudtuk, ki is az a Harrison Ford. De amit bár négy éves késéssel, de az ölünkbe kaptunk, az teljesen hazavágott mindkettőnket, sőt, szerintem egy életre meghatározta a kalandfilm, A FILM iránti vonzódásunkat. Legalábbis velem így történt. 1985 októberéről mesélek, véget ért a vetítés, kiléptünk a Gábor utca járdájára a Moziüzemi Vállalat kapuján és hideg volt, de nemcsak az őszi időjárás miatt dideregtem, hanem a film miatt is. Az "Elveszett Frigyláda fosztogatói" minden egyes jelenete újra és újra pergett a szemem előtt. Főként a vége, amikor a Frigyláda megmutatja igazi hatalmát. Emlékszem, évekkel később, amikor apám fű alatt hittanra járatott, és a pap bácsi megkérdezte, mi érdekel a Bibliából, rögtön azt kérdeztem, hogy akkor most hogy is vagyunk ezzel a Frigyláda-történettel?

Aztán 1986-ban ideért hozzánk a "Végzet temploma", már csak röpke két éves késéssel. Ezt a teltházas Park Moziban néztük meg a nagy szerelmek idején Tomival, Vandával és Reginával, a legendás négyessel. Majd jött a harmadik rész 1989-ben, a rendszerváltás évében ezt az epizódot már időben megkaptuk, a külföldi premierrel majdnem egyidőben, ráadásul nagyszerű szinkronnal, Sean Connery magyar hangja például Sinkovits Imre volt. 2008-ban született meg a negyedik rész, naná, hogy az éjféli premiert választottuk és most olvasom, hogy az Indiana Jones-széria ötödik része közelebb van, mint gondolnánk (nyilatkozta ezt az egyik leendő szereplő, az Indy fiát alakító Shia LaBeouf)...

Hát, még remélem, hogy eljön ennek is az ideje; de hogy miért is idéztem fel e néhány bekezdésben a mozis történetem, ami akár regény is lehetne? Nos azért, mert ma van a napja, hogy harminc éve, 1981. június 12-én Indiana Jones bevágtatott a moziterembe és ott maradt a szívemben.

Egyszer készítettem a fejemben egy forgatókönyvet. A film arról szólna, hogy miközben egy neves, termékeny hollywoodi rendező egymás után készíti sikeresebbnél sikeresebb filmjeit, egy vasfüggönyön inneni kisfiú, legyen 11-12 éves, szintén készíti a maga kis amatőr filmjeit, s közben mohón figyeli a moziban a mestert, hogy mit-miképpen csinál. A világ egyik és másik végén is készülnek sorra az alkotások, ugyanazzal a gyermeki szemmel és szívvel - és egy napon (még nem tudom, hogyan) a két út találkozik... de csak egy pillanatra. Hát ez lenne egyszer az én mozim.

Azt írják,

éjjel volt, Apa.

Torkodig ért a műanyag,

a tubus, ahogy egyszer megtanultam.

Valami gép csipogott, csöppent az infúzió,

és robbant a vérnyomás, utoljára tüzijátékot játszott,

de akkor mindegy volt, a bal arc merev, a jobb kéz, a jobb láb

mozdulatlan, akárcsak az egész test: százhúsz kiló csont, izom, zsír, bőr,

és víz: víz az agyban, a szem csarnokában, a bokák körül, a tüdőben, a gyomorban.

Tűk szúrnak,

éber orvosok szaladnak.

Hátuk mögött könyv, tévé, levél,

a kövér ember haldoklik, hát itt az idő,

ez a dolog, emberek; s hogy ki sikít itt közben,

nem érdekes, csöpögjön az infúzió, hadd szóljon az áram,

összevissza kattog a szíve? Atomot neki, mert bizony ezt írja a könyv,

s az orvos, becsületből, próbálja menteni a testet – mert a lélek már messze van.

Messze. Pereg előtte a film, keresztapi vetíti, s a vásznon az a figura nem Jean Gabin.

Istenem.

Mi ez a fény?

Vibrál. Fekete-fehér.

Keresztapi vetít. Utoljára.

Csorognak a képek, az emlékfények,

a pupilla szűk, tűszerű, a szív veres, izzadt erőmű,

dolgozz, izom, dolgozz, sötét szív, fölötted az angyalszárnyú ív

némán figyel, emberarcot hív, de ez már csak functio, a szív utoljára szív,

vese zár, ránc enyhül, a húr szakadva pendül, a doktor diktál: a beteg 4:14-kor exitál.

Azt írják,

éjjel volt, Apa.

Az utolsó, gyors éjszaka,

zakatolt a szív, majd elcsendesedett,

s őrködött a Láthatatlan minden, minden felett,

nem volt már út, idő, mérték, a nővérek az utolsókat mérték,

enyhült a máj, az izom, a lép,  a szívdobbanással végül utolsókat lép

a test, a fáradt, beteg test. Nappal jön, alkonyat, egyre hűl, merev lesz az est.

S marad a por, melyen nem látszik a kor. A sziklákra eső hull, s fehér rózsás csokor.

Pécs, 2010. június 24.

1987 vége felé, amikor egy novemberi ujjműtétet követően hazakerültem a Gyermekklinikáról a Bajcsy utcai szobámba, volt egy sírós estém.

Tizenkét éves voltam és éppen akkor történt, hogy anyám és nővérem elhagyta a lakást és a Madách utcába költözött. Egy este lefeküdtem aludni és mielőtt lecsuktam volna a szemem, valami kósza gondolat nyomán - hogy ezek hogyan születnek meg egy tizenkét éves fiúcska fejében, nem tudom... -, szóval, egyszercsak az jutott eszembe, hogy ugye most írunk 1987-et, de egyszer biztosan lesz olyan, hogy 2000, igaz, csak 13 év múlva. Első pillanatra ez nagyszerű gondolatnak tűnt, aztán néhány perc múlva elkezdtem tovább görgetni a számokat:

2000-ben én, Kovács Miklós huszonöt éves leszek.

2000-ben az anyám ötvenkét éves lesz.

2000-ben apám hatvanegy éves lesz.

2000-ben a nővérem harminc éves lesz.

Mindez borzasztó módon visszhangzott akkor a fejemben, a lekapcsolt villany mellett a sötét szobában, merthogy én tizenkettő voltam, anyám harminckilenc, apám negyvennyolc, a nővérem pedig tizenhét. Forgolódtam az ágyamban, egyszercsak rámtört a sírás, a felismerés sírása, hogy halandók vagyunk és egyszer, valamikor, talán jó sokkal 2000 után meg fogunk halni. Erre a felismerésre persze minden fiatal eljut egy napon, kérdés persze, hogy ki mekkora jelentőséget tulajdonít neki. Akkor én egyedül voltam a szobában, nem volt, aki megvigasztaljon, így sírtam magam álomba.

Most 2011 van. Egészen más az idő mértéke. Túl 2000-en, sőt 2010-en inkább a napokat számolom: remélem, még jó sok van belőlük, együtt a családommal, a gyerekekkel és azokkal, akik kiszínezik a hétköznapokat.